Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért – nehéz lenne tömörebben összefoglalni a húsvéti tanítást. Jézus fogalmazta meg az utolsó vacsorán, amikor a kereszthalála előtt utoljára étkezett együtt a 12 apostollal – Júdással is, aki nem sokkal később harminc ezüstért, egy rabszolga áráért elárulta őt –, végső útmutatásul. Röviden beszélt, miközben egyenként odatérdelt eléjük, és megmosta a lábukat; csak a lényeget mondta: „Ez a parancsom: szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.”
Ültek ott sorban a tanítványok, alighanem már elég éhesen, nem is igazán értették, amit hallottak („nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat?"), csak érezték, hogy közeledik valami, ami majd megváltoztatja az életüket. Nem is kevéssé: Júdás, az áruló egy nap múlva végzett magával, a maradék tizenegyből pedig egyedül János halt meg természetes halállal – miután előbb forró olajban megfőzték, majd egy börtönsziget bányáiban kényszermunkára fogták.
A kereszténység nem diadalút, itt a a Földön semmiképpen, és a Teremtő jellemzően nem azzal hálálja meg, ha valaki hűséges hozzá, hogy anyagi javakban gazdag életet és könnyű elmúlást ad neki.
Ahogyan az egy évvel ezelőtti húsvétot a félelem határozta meg (akkor még új volt a vírus, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk tőle), úgy a mostanit a gyász. A járványáldozatok száma a hivatalos adatok szerint 21 ezer fölé nőtt – egy közepes városnyi ember, akiket a hozzátartozókkal, barátokkal együtt több százezren gyászolnak; és akikkel a keresztény hit szerint más csak a túlvilágon találkozhatunk. Ilyesmit tanít egyébként a többi világvallás is: hogy a lélek halhatatlan, a test pedig föltámad. De az a dolog, hogy életünket adjuk a barátainkért – bibliai értelemben: mindazokért, akik fontosak nekünk –, valahogy még sincs benne a világképünkben. Nem tartjuk az opciós listán, hiába írja le nagyon világosan az evangélium, meg az egyetemes kultúra számtalan alapműve a hőseposzoktól az Akiért a harang szól-ig.
Pontosabban szólva nagyon is ott van a lehetőségek között, csak másképp: elvárjuk mástól, de általában nemhogy kötelezőnek, még lehetségesnek sem tartjuk magunkra nézve. A járvány első hullámában természetesnek vettük, hogy a gyógyítók megfelelő védőfelszerelés nélkül is ápolják a megfertőződötteket – kép a tájékoztatási politikánk nagyobb dicsőségére kevés készült róla, orvosi nyilatkozatból viszont van éppen elegendő –, mint ahogyan később azt is, hogy huszon-harminc-negyven éves, virulóan egészséges sportolók, edzők vagy politikusok hamarabb kapjanak oltást, mint a vírus elől elbújni sem tudó szociális dolgozók, buszvezetők vagy postások.
A nyájimmunitás szavunk szelíd kifejezésnek tűnik, de a tágabb fogalmi tartalmában a bárány – a keresztény kultúrkörben: a másokért vállalt véráldozat – is benne van; az az összefüggés, hogy milliók megfertőződése és tízezrek halála árán válik védetté a társadalom nagyobbik fele a kisebb gazdasági válság és a gyorsabb visszapattanás érdekében. A számok nyelvén: 2,5 millió beoltott mellett fokozatosan újranyitni azt jelenti, hogy legalább 3 millió olyan emberrel számolunk, akinek nem a vakcina, hanem a vírus miatt termelődik ellenanyag a szervezetében; illetve a mai tendenciák alapján összesen legkevesebb 50 ezer Covid-halottal.
A vírusveszély eltagadásával, a kórházi valóság elrejtésével is befolyásolt közhangulat, illetve az azt számszerűsítő közvélemény-kutatási adatok szerint elfogadtuk – a többség elfogadta – hogy így lesz; hogy így kell legyen. Tisztességesebb lenne persze, ha a halálozási és a megbetegedési prognózisokat is mindig odatennénk a nyitási tervek mellé. (Azt is, hogy a „gyógyultak” naponta növekvő száma mögött százezernyi olyan ember van, aki még nagyon hosszú orvosi kezelésre szorul, sokkal rosszabb életminőséggel és rövidebb életkilátásokkal.)
De könnyen lehet – hiszen semmit sem teszünk, még a szavunkat sem emeljük fel ellene -, hogy akkor is elfogadnánk. Mások önfeláldozása ellen – ez is a kultúránkhoz tartozik – nem szoktunk kifogást emelni.