Amikor tavaly ilyenkor a Bécsi kapu téren az üres templomban prédikáltam az üres sírról, azt gondoltam, hogy egyszeri ez a megrendítő élmény. Ám ez már a második húsvétunk a koronavírus árnyékában. Hol van ilyenkor Isten? Kérdezik hívők és kívülállók egyaránt. Szenczi Molnár Albert szép fordításában a „Mint a szép híves patakra…” kezdetű 42. zsoltár is egy ilyen élethelyzetet mutat be: „Könnyem lett a kenyerem / éjjel és nappal, / mert egész nap ezt mondják nekem: / Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4). Lelkészként, aki sok embernek szoktam igét hirdetni mellbe vág és megszégyenít a következő mondat is: „Arra emlékezem, / hogy milyen tömeggel vonultam, / és hogyan vezettem Isten házához / hangos ujjongással és hálaénekkel / az ünneplő sokaságot.” Most nincs hangos ujjongás, elnémultak az énekek. Könnye lesz a kenyere a gyermeknek, aki mindkét szülőjét elveszítette a járványban. Sírva tárcsázzuk a kórházat, hogy lélegeztetőgépen van-e, akit szeretünk. A sokat tapasztalt orvosnő zokogva bújik ki szkafanderszerű ruhájából egy végtelen hosszúságú műszak végén. Lelki szomjúságunkban valóban eltikkadt szarvasként kívánkozunk a hűvös patakra.
Hol van Isten ilyenkor?
A válasz megtalálásában Elie Wiesel segít. Az éjszaka című írásában a koncentrációs táborba vezet minket, ahol három embert nyilvánosan felakasztanak. Közülük ketten felnőttek, ők hamar meghalnak. A kis Pipel, „a szomorú szemű angyal” teste azonban túl könnyű, így fél órán keresztül folyik a haláltusája. „Hol van most az Isten?” – kérdezi valaki. Az író a következő választ hallja magában: „Hol van? Ott, - ott lóg az akasztófán...” Magam úgy értem ezt a mondatot, hogy Isten nem távolról nézi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. Az amúgy „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” nehezen találja a szavakat, amikor a kompasszió, az együtt-szenvedés példájaként mutatja be a szolgát, aki „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, / fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs 53,3).
A kereszténység Jézus előképét látja ebben a megvetett szenvedő szolgában. Nagypénteken ezt mondhatta a maroknyi vert sereg, amely el merte Jézust kísérni a keresztig: „Nem volt neki szép alakja, akiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna” – ám aztán nagyon halkan talán így idézték tovább a prófétát: „a mi betegségeinket viselte, / a mi fájdalmainkat hordozta; a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,4-5).
A „koponyák helye” Jeruzsálemen kívül, a város szeméttelepének közelében magasodott. Mint egy dögkút, a kerítésen kívül. Sintértelep, távol a lakóházaktól. A megfeszített Jézusnak csakis a falakon kívül volt helye. Ennek is megvan az előzménye a héber Bibliában. „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre – ott kell megkövezni”, olvassuk a Tórában (3 Móz 24,17). A Golgota Jeruzsálem egykori falain kívül, a nyugati és az északi városfal találkozásánál lehetett. Ám ez korántsem topográfiai, hanem teológiai kérdés. A Názáretit istenkáromlónak tekintették, akit „a táboron kívül” kellett likvidálni.
A megváltás műve nem a Birodalom császári fővárosában, hanem annak egy távoli provinciájában valósult meg. Egy elnyomott, megszállt nép politikai hatalommal nem rendelkező fia nevéhez fűződik. Mindez ráadásul a városon kívül, a szeméttelepen történik.
Valami ilyesmire volt példa karácsonykor is. Hiába helyezi el az evangélista a Római Birodalom nagy összefüggésében a történéseket, említést téve Augustus császárról is, a megváltó egy távoli helyen született. Még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a szinte no-name Betlehemben. Szegény napkeleti bölcsek is alig találtak oda: nem véletlen, hogy először Heródes jeruzsálemi villájában csetlettek-botlottak. Jézus azonban nem palotában, hanem kunyhóban született. Azért az istállóban jött a világra, mert a vendégfogadók ajtajai bezárultak Mária és József előtt. Talán ilyen szavak kíséretében csapták be előttük az ajtót: „Kívül tágasabb!” És Jézus ettől kezdve ennek tudatában élt: kívül tágasabb. Mindezek fölött Józsefnek Heródes bosszújától még Egyiptomba is kellett menekítenie családját, vagyis Jézus lényegében már csecsemő korában megtapasztalta, mit jelent menekültnek lenni. Kívül tágasabb? A falakon kívül, határokon kívül, a menekülttáborban. Felnőttként is ezt mondta: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs fejét hova lehajtania” (Mt 8,20).
„Majd megtudod, hogy hol lakik az Úristen!” – hangzik gyakran a fenyegető kijelentés. Megtanuljuk-e – legalább most, a pandémia idején -, hogy hol lakik az Úristen? A kitaszítottak, a menekülni kényszerültek, a kiirtással fenyegetettek, a halállal megjelöltek között. Mindig a peremvidéken. A vesztőhelyen és a szeméttelepen. Betlehemben és a Golgotán. Soha nem a hatalmi központban. Nem az úgynevezett centrumban, hanem mindig a periférián.
Voltak olyan történelmi korok, amikor nem csak a kívülállók, a pogányok, az istentelenek taszították el maguktól Jézust, de bizony még az egyház is. Azok, akik őrá hivatkoztak, ám nevével csúful visszaéltek. Akik látták mások testi–lelki szenvedését, a gyűlöletet, az elnyomást, de nem emelték fel szavukat a törvénytelenségek ellen. Bűnbánattal meg kell állapítanunk, hogy sokszor maga az egyház is ezt mondta Jézusnak: „Számodra itt nincs hely! Kívül tágasabb!”
Erről ír Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben, a nagy inkvizítorról szóló történetben. A középkori Spanyolországban játszódó cselekmény szerint Jézus ismét megjelenik egy városban, ám a szent inkvizíció képviselője mindenképpen máglyára akarja küldeni őt. Az agg bíboros-inkvizítor ezt vágja Jézus szemébe: „Nincs jogod, hogy változtass. Te mindent átruháztál ránk. Miért jöttél hát vissza?” Majd így vall színt arról, hogy Jézus számára nincsen hely a középkori egyházban: „Te azt mondtad, hogy szabaddá teszed az embereket. Ehelyett azonban mi feltétlen engedelmességet várunk. (…) Visszatéréseddel megrendítetted az emberek hitét abban, amit a te nevedben tettünk. (…) Nem engedhetjük meg, hogy ismét elmenj az emberekhez. Hogy lerombold azt az egyházat, amit mi építettünk fel.” A végén az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja Jézusnak: „Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”.
Íme, Jézusnak ismét ajtót mutatnak. Neki a falakon kívül van a helye. Ám itt megint az Újszövetséghez fordulhatunk, ahol az egyik levél azt hangsúlyozza, hogy Jézus „a kapun kívül szenvedett”. Ezt a megszégyenítésnek szánt helyzetet azonban lehetőségnek is tekinti, követői számára pedig életprogramnak: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva…” (Zsid 13,12).
E hosszú teológiai fejtegetés végén fel kell tennem a kérdést: akkor hol van ma az egyház helye? Ez logikusan következik a „hol van Isten?” kérdéséből. A válasz csakis ez lehet: ott, ahol Jézus van. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Ha a mesterből gúnyt űznek, a tanítvány sem úszhatja meg enélkül. Ha Jézus szegény, az egyház sem lehet gazdag. Ha ő lemond a hatalomról, akkor az övéi sem bástyázhatják magukat körül. Ha Jézus a kereszt útját járja, az egyház nem képviselheti a dicsőséget.
Dietrich Bonhoeffer, a nácik által meggyilkolt német evangélikus teológus így ír: „Hol van az egyház tulajdonképpeni helye? Nem egy olyan konkrét hely, melyet előre ki lehetne jelölni. A jelenlevő Krisztus helye ez a világban. Isten akarata kiválasztja ezt vagy azt a helyet erre a célra. Ezért az emberek nem jelölhetik ki és nem foglalhatják ezt le előre. Isten minősíti ezt a helyet kegyelmes jelenléte révén. A helynek meg kell vallania Őt. Az egyháznak nem adatott meg az arról való rendelkezés, hogy egy történelmi helyet Isten helyévé tegyen. Sem az államegyház, sem a polgárság nem ez a hely. (…) Ahol Isten az ő gyülekezetével beszél, ott a gyülekezet minden emberi hely tényleges központja lesz, néha az emberi körülmények közepette a leginkább nélkülözhetőnek tűnik. (…) Senki sem tudja előre, hol lesz ez a középpont. Történelmi mérték szerint ez lehet egészen a periférián is, mint Galilea a Római Birodalomban, vagy Wittenberg a 16. században. Isten azonban láthatóvá teszi ezt a helyet.”
A koncentrációs tábor és a börtön igazán a periféria – akkor és ott mégis az vált az igazi központtá. A hitvalló keresztényeknek Jézus nyomán „a táboron kívülre” kellett menniük. Így tették korunkban is Jézus hiteles tanítványai: ezt tette a zsidó és más üldözött gyermekeket mentő Sztehlo Gábor, a rábízottakért mártírsorsot vállaló Jane Haining, vagy a kisebbségi lét ügyének felvállalásáért börtönbe vetett Esterházy János. És ezt teszik mindazok, akik ma messzire elmennek a kicsinyekért, az árvákért, a menekültekért, a hajléktalanokért, a mélyszegénységben élőkért, érkezzen a hívás akár Böjte Csabától, akár Iványi Gábortól, vagy diakóniai szolgálataink, segélyszervezeteink köréből.
Ferenc pápa egy nappal megválasztása előtt erről az igéről prédikált: „Jézus az ajtó előtt áll, és zörget”. Ezt a mondatot általában úgy értjük, hogy Jézus bebocsátást kér, és őt csak belülről lehet beengedni egy közösségbe. Bergoglio bíboros azonban így folytatta: „Jézus ma az egyház ajtaján kopogtat, és ki akar menni onnan.”
Húsvét az én értelmezésemből arról is szól, hogy Jézus nem akar csakis az egyházában maradni. Még csak Jeruzsálemben sem. A falak között a legkevésbé. Tudja és vallja: kívül tágasabb. Ezért a feltámadott Jézus így üzen tanítványainak: „előttetek megyek Galileába.”
Ami a betlehemi istállóban kezdődött, majd a falakon kívüli szemétdombon folytatódott, az egy temetőben teljesedett be. Ma, a járvány idején, amikor rettenetes veszteségek érnek bennünket, ennek erős üzenete van. A végtisztesség megadására készülő asszonyok és az elkeseredett tanítványok vert serege ott, a sírkertben találkozott a feltámadott Jézussal. Ők átélik a csodát, a húsvéti hit lényegét: hogy az élet győz a halál fölött.
A feltámadott Jézus követői ezután már nem magukkal törődnek. Jézus nem önmagába forduló egyházat akar. Enyhén szólva áthallásosnak kell tekintenünk ennek latin kifejezését: ecclesia incurvata in se.
Egyház ott van, ahol Krisztus van. És hol van Krisztus? Legtöbbször félreállítva. A margón. A betegek és szenvedők között, a halál árnyékának völgyében. Az ő egyházának is ott van a helye, nem a napfényes oldalon.
A feltámadott Jézus a temetőből elindult a világba, a „pogányok Galileája” felé.
Követi-e őt az egyháza a perifériára, az elesettek közé?
