Kérdés Nagy István agrárminiszterhez: „Lázár János nyilatkozataiban azt is kijelentette, hogy az agráreredményesség javításához a hazai élelmiszeripar 80 százalékát nemzeti kézbe kellene vonni, és hasonlóan nemzeti tulajdonba kellene venni az élelmiszer-kiskereskedelmet is. Megvalósíthatónak tartja-e ezt?” Miniszteri válasz: „stratégiai fontosságú kérdésnek tartom a kiskereskedelmet. Jelenleg olyan mértékű nyereség képződik a szektorban, majd ezt követően hagyja el az országot, amit nem lehet annyiban hagyni. Egyrészről ezeket a forrásokat további fejlesztésekre lehetne fordítani. Másrészről pedig mennyivel kiszámíthatóbb lenne a gazdaság tervezése, ha tudnánk, hogy a kereskedelemnek mire mekkora szüksége van. Az áringadozás is kivédhetőbb és a piac is egyszerűbben szabályozható lenne, ha a kiskereskedelem nagyobb hányada lenne magyar kézben.” (novekedes.hu)
A volt kancellária miniszter után tehát most az agrártárca vezetője is „belengette”, hogy üdvösnek tartaná, ha – az energiaszektor, a médiapiac és a banki szféra után – a kiskereskedelem is direkt állami felügyelet alá tartozna. A nem kívánatos szereplőként számon tartott multinacionális vállalkozásokat nemzeti színűvé kell „átfesteni”, és kiadni a jelszót, hogy: „jó magyar ember magyar boltban magyar terméket vásárol”. Ezzel aztán egy csapásra megvalósulhatna a gazdasági és politikai felügyelet, hiszen a „honosítást” követően NER-közeli vállalkozók kezébe kerülhetne az ágazat legkorszerűbb és leghatékonyabb része. Mielőtt valóra válna Lázár és Nagy álma – amit természetesen a Legfőbb Kereskedő is régóta szorgalmaz – számoljunk a lehetséges következményekkel.
1. Legfontosabb külföldi gazdasági partnereink és vélhetőn a teljes kontinentális közösség is összeráncolná homlokát, ha a magyar kormány egyoldalú és erőszakos intézkedésekkel elüldözné a német, osztrák, francia tulajdonban lévő kereskedelmi cégeket. A kisebb piszkálódásokat még elviselik (vasárnapi zárva tartás, ágazati különadó, plázastop törvény stb.), sőt, a folyamatos vegzálás új megoldásokra is sarkallta a külföldi láncokat. Tudom, hogy az EU „homlokráncolása” nem nagyon izgatja az Orbán rezsimet, de egy tetemes bírság és egy újabb kötelességszegési eljárás talán elgondolkodtatja a „nemzetes” kereskedőket.
2. A diszkriminatív és nem normatív eszközökkel végrehajtott „multi üldözés” visszariaszthatja a magyarországi befektetéseket tervező egyéb – nem kereskedelmi – vállalkozókat is. Miért hoznák a pénzüket egy olyan országba, ahol a kormányzat nem piac konform eszközök bevetésével sérti a tulajdon szentségét, és korlátozza a vállalkozás szabadságát? A jogbiztonság számukra legalább olyan fontos, mint a befektetés megtérülése.
3. De nézzük meg a lehetséges hazai következményeket. Az itt működő multinacionális kereskedelmi láncok igen sok embert foglalkoztatnak, és ebben a körben szinte ismeretlen az ún. fekete munkáltatás. Többségüknél rendezettek a munkaügyi kapcsolatok, a szakszervezetek elláthatják érdekvédelmi funkciójukat, és kollektív szerződések garantálják az alapvető munkavállalói jogok érvényesülését. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek munkahelyi konfliktusok, ez „csak” azt biztosítja, hogy a cégen belül szervezett módon folyhat a munkaadó és a munkavállalók egyeztetése. Minden magyar kereskedőnél így van ez?
4. És igen, a munkabérek. Az itt működő multinacionális kereskedelmi cégek vállalati szintű bérszínvonala jelentősen meghaladja a hazai tulajdonban működtetett üzletláncok kereseti nívóját, és így több adót és járulékot inkasszálhat általuk a központi költségvetés is. Vajon magyar kézben is biztosítottak lennének a kedvező(bb) bérkondíciók?
5. Új technológia, nagyobb választék, sok szolgáltatás, rugalmas nyitva tartás stb. Mindezek úgy vertek gyökeret a szakmában az elmúlt évtizedekben, hogy a többségükben zöldmezős beruházásokban működő áruházak hatékonysági és termelékenységi mutatói felülmúlják a hazai cégek idevonatkozó indexeit. A magas szintű eladás-szakmai kultúra és az átgondolt, jól szervezett beszerzési háttér lehetőséget ad nyereség realizálására. Az pedig már a kormány teszetoszaságát igazolja, hogy a megtermelt profitot nem képes „megkötni”. Az is nehezen magyarázható, hogy a „gaz multikat” miért cirógatja a pénzügyi kormányzat 9 százalékos társasági adóval, mikor néhány éve még a 19 százalék ellen sem lázadoztak?!
6. Így írásom végén – utolsó szempontként - beszéljünk a legfontosabbról, a vásárlói közérzetről és az árakról. Szeretjük a tágas eladóteret, a tömött, de áttekinthető gondolasorokat és a kényelmes parkolókat. Nem hagyható említés nélkül, hogy az átlagos magyar polgár bér- és árérzékeny, és ez alapvetően meghatározza a magatartását. Lehet neki papolni nemzeti önérzetről, a magyar termékek kiválóságáról és az összetartozásról. Ha bemegy a boltba vásárolni, nem a himnuszt dúdolgatja, hanem a pénztárcáját nézi, és érték-ár arány elemzést végez fejben, pillanatok alatt. Egy kereskedelmi lánc teljes infrastruktúrájának megszerzéséből egyáltalán nem következik, hogy az új magyar tulajdonos az előző üzemeltető teljesítményét képes hozni. A hazai termékek forgalmazása lehet célkitűzés, de a magas termelési költséggel előállított árucikkek olcsó áron történő értékesítése hosszabb távon tarthatatlan. Ha viszont rosszak a beszerzési kondíciók, akkor a fogyasztói árak is emelkednek. Egy piacgazdaságban biztosan.
Bizonyára észrevették, hogy egyetlen cégnevet sem említettem írásomban, hiszen úgyis mindenki ismeri a bolti kiskereskedelmi piac külföldi és hazai szereplőit, és nem is szerettem volna senkit kiemelni vagy leminősíteni. De éppen jegyzetem írása napján (március 24.) olvastam egy értékelő interjút a SPAR Magyarország Kft. ügyvezetőjével (napi.hu). Az igazgató arról adott tájékoztatást, hogy külső céggel (Századvég Gazdaságkutató Zrt.) végeztetett felmérés tanúsága szerint a SPAR Magyarország Kft. kereskedelmi forgalmának 92,9 százaléka hazai beszállítóktól érkezik. Így első blikkre ez nem is olyan rossz arány, hiszen ennél magasabb kvóta szerintem magyar tulajdonossal sem érhető el.
Persze értem én, hogy a cél mindenben a 100 százalék (és a csillagos ég), de azt még sem gondoltam, hogy Bástya elvtárs magyar narancs iránti vonzalma Lázár képviselőben és Nagy miniszterben öröklődött.