– Nincs levegő, ez a legnehezebb – panaszolja a 72 éves férfi a Budai Egészségközpont „vörös zónájának” egyik kórtermében. Arcán oxigénmaszk, keze a takarón pihen. Nem érti, hogy fertőzhette meg a vírus. Ő minden óvintézkedést betartott: egy kis közértben vásárolt, hordta a maszkot és másfél helyett öt méter távolságot tartott. Ám egy reggel mégis arra ébredt, hogy gyenge, nagyon gyenge. Nehezére esett még az ágyból is kikelni. Akkor még azt gondolta, pihen egy kicsit, de egész nap nem sikerült felkelnie, és másnap reggelre sem lett jobb. A háziorvos mentőt küldött, aztán idehozták.
Bider Katalin ápolási igazgató szerint volt már olyan nap, amikor egyszerre érkezett hét mentő, de a hétköznapokban inkább a tervezett, ütemes betegfogadás a jellemző. A mentőirányítás oda küldi az ellátásra szorulókat, ahol van még szabad ágy. Az elmúlt egy hétben kilenc beteg ment haza, az ő helyüket szinte percek alatt elfoglalták az újak. Egyelőre nem is nagyon tudnak több embert fogadni.
Másik kísérőnk az intézmény ápolási igazgató helyettese, Fizesán Hilda arról beszél, hogy a "vörös zónában" csak speciális védőruhában lehet belépni, aki pedig egyszer már beöltözött, annak legalább három órát maradnia kell. Ezalatt nem érhet az arcához, nem ehet, nem ihat, nem használhat telefont, nem mehet pisilni. Aki ezt megszegi, annak irány a zsilip és újra be kell öltöznie. A speciális ruhában fizikai terhelés nélkül is nehéz levegőt venni, itt viszont szinte állandó terhelés alatt vannak az ápolók: ágyat húznak, beteget forgatnak, emelnek, kezelik a tüdőváladék-szívót.
A kórtermekben valamennyi beteg ágya mellett ott a magas nyomású oxigénforrás. A nővérek négy óránként ellenőrzik, kinek mennyi a testhőmérséklete, a pulzusa, mennyi oxigént képes felvenni a vére a tüdejéből, azaz milyen a szaturációja. Nincs két egyforma kórlefolyás, ami állandó, az a gyors változás. Az egyik legfontosabb paraméter az oxigénszaturáció, ha az 90 százalék körülire vagy az alá megy és emellé még rossz a beteg a fizikai állapota is, akkor szorosabb megfigyelésre átviszik az intenzív osztályra. A Covid-, és az intenzív osztály főorvosai folyamatosan egyeztetnek: kinek elég az, ha nagyobb nyomással kapja az oxigént és ki az, akinek már intenzív ellátásra van szüksége.
Akivel csak lehet, és amennyire engedi a beteg ereje, azzal a gyógytornászok foglalkoznak. Ez a fertőzés elsősorban a tüdőt támadja, annak súlyos gyulladása miatt csökken a szerv tágulási képessége, az ott zajló gázcsere egyensúlya felborul. Ezzel megváltozik a légzés ritmusa, mechanikája. Ezt próbálja a gyógytornász a légzőtornával és egyéb keringésjavító gyakorlatokkal korrigálni – derül ki Fehér Katalin, az intézet vezető gyógytornászának szavaiból. A rosszabb állapotban lévőket is mozgatják, velük hanyatt fekve a mellkasi és a hasi légzést gyakoroltatják, óvatos lábmozgásokkal egészíttetik ki a gyakorlatsort. De van tornájuk az oldalukra fordított pácienseknek és azoknak is, akiknek állapota engedi, hogy ülve vagy állva tornázzanak. Az elesettebbeket inkább többször, de kevesebb ideig tornáztatják. Hozzájuk naponta akár kétszer-háromszor is megpróbál visszatérni a gyógytornász.
Az egyik kórteremben egy ötvenes férfi arról beszél, hogy ő, mint oly sokan, otthon próbált hosszú heteken át kilábalni a fertőzésből. Aztán amikor „egy éjszaka annyira elfogyott a levegője”, hogy úgy érezte, nincs tovább, nem tud magán segíteni, mentőt hívott. Itt azonnal oxigén kapott, már nem szorul állandóan a „szerre” , de azt sem gondolja, hogy meggyógyult. Nem tudja, mikor és hogyan fertőződhetett meg, nem is érti, mert az eddigi két hullám alatt folyamatosan dolgozott, sokat volt szabadlevegőn, mozgott.
A vírus-elleni küzdelem része az is, hogy az ápolók 24 óránként cserélik az ágyneműt. A kórtermekben gyakori a szellőztetés, a takarítás, a tárgyak, eszközök fertőtlenítése.
Gondot okoz, hogy a látogatási tilalom miatt nehéz a hozzátartozókkal való kapcsolattartás. A legtöbb betegnek van mobilja, de ha valakinek az állapota rosszra fordul, annak ez a lehetősége elvész. Az intenzíven lévők állapotáról az ügyeletes orvos adhat csak tájékoztatást. Viszont amíg az osztályon van, nem tud mobilt használni, a hívásokra reagálni. Erre csak abban a három-négy órában van lehetőség, amikor relaxálódnia kellene.
Az intenzíven most kilenc beteg fekszik. Ezzel gyakorlatilag az osztály tele van. Négy-öt páciensre jut egy szakorvos és egy szakápoló. Dr. Garas Tibor ügyeletes főorvos szerint a kilenc betegből nincs mindenki lélegeztetőgépen, mert amíg lehet, és jó a beteg kooperációs készsége, amíg együtt tud működni a szakemberekkel, megtartják a saját légzését. A légzés könnyítésére használatos oxigén többféle módon is adagolható, van aki egy buraszerű eszközön keresztül kapja, mert ez alkalmas arra, hogy túlnyomással juttassák be a beteg szervezetébe, míg másoknak elég lehet egy oxigénmaszk.
Ám, ha valaki a saját légzésével, 100 százalék oxigén adása mellett sem tudja elérni azokat a paramétereket, amelyek minimálisan elégségesek ahhoz, hogy a szervei biztonságosan működjenek, akkor elkerülhetetlen az intubálás. Például egy ilyen paraméter, ha a vér oxigénszintje 90 százalék alá süllyed és ehhez percenként 30 fölötti légzésszám társul. Az egészséges ember véroxigénszintje 98 százalék felett van és 16-szor vesz levegőt percenként. A súlyos állapotú covidos betegek viszont úgy próbálják az oxigénhiányukat pótolni, hogy növelik a légzésszámot, mivel azonban ez a betegség károsítja a tüdőszövetet, egyre nehezebb lesz levegőhöz jutni. A tüdő nem tudja követni a szapora légzőmozgásokat, a túl szapora légzés is károsítja a szervet, és ezzel kialakul egy ördögi kör. Amit meg kell megszakítani – mondja a főorvos. Erre kísérlet a beteg gépi lélegeztetése.
Az állandó esély a kudarcra mindenkit megvisel – de ezt már az ápolási igazgató hozza szóba, aki szerint nagyon erős pszichés teher, hogy egyre fiatalabb és súlyosabb állapotú, pánikoló betegek érkeznek. Ráadásul ebben az intézetben dolgozók nincsenek hozzászokva a halálhoz. Itt az a megszokott, hogy az ide érkezőket megoperálják és aztán gyógyultan távozik.
