Turisztikai oldalak, irodák nagy számban kínálnak városnéző sétákat Budapesten. És láthatjuk, hogy igen életszerűen értelmezik a „nevezetesség” fogalmát. Nem csupán palotákhoz, impozáns középületekhez vagy éppen a gettóhoz csalogatnak.
„Kurtizánok világa a századfordulós Budapesten: Irodalmi városnéző sétánkon Budapest ledér arcát, egykori kétes hírű házait, mulatónegyedeit, a ››félvilág‹‹ jellegzetes alakjait mutatjuk be nektek: a vidékről felkerült cselédlányokat, az Orfeum üzletnőit, a japán nőt, vagy Mágnás Elzát és társaikat, a kor leghíresebb kurtizánját… Megnézzük, milyen budapesti piros lámpás házakat, ››zengerájokat‹‹ látogattak a kor írói, költői, vagy a városi pletykák szerint Rudolf trónörökös és Albert walesi herceg.”
Nem az igazi? Válogathatunk tovább, bár e séták most csak képzeletbeliek lehetnek. Zúdulnak ránk a helyszínek nevei a Belvárostól a Tabánig.
Úgy vagyunk az egésszel, ahogy a Hungara, avagy prostituáltak a XIX–XX. század fordulóján nevű program ajánlója megfogalmazza: „Itt járunk, a Rákóczi téren, amelynek XX. századi hírét bizonyára mindenki ismeri. De mi történt korábban? Mit rejtenek a körülötte lévő kis utcák?”
Igen, sokunk számára a prostitúció a Rákóczi teret idézi, a szocializmusban tiltott „üzletszerű kéjelgés” tagadott-közismert budapesti helyszínét. Kopott, barátságtalan kapualjakból hívogató, unottan lófráló, dohosbujára rikított nőket, akiknek cigarettafüstjéből áradt az elgyötörtség. Kihasználni, megvetni és sajnálni lehetett csak őket. Létük a rendszer ikszedik szégyenfoltja, hazugságok szimbóluma. Néhányuk arcát őrzi Dobray György dokumentumfilmje, a K.
De mi történt korábban? Hogyan tudott művészeket ihlető szépség szivárogni ebbe a világba?
Magyarországon a prostitúció a XIX. század közepétől vált egyre szervesebb jelenségévé a városi, mindenekelőtt a pesti életnek. Ugyanúgy nem volt üdítőbb színfolt, mint fentebb idézett kései formája. A nyílt utcán, kocsmák, fogadók vonzáskörében zajlott, majd az európai gyakorlathoz hasonlóan kialakultak a kéjnőtelepek, a garniszállók.
Rendeleti aktus
A hatóságok számára világossá vált, hogy az erkölcstelennek ítélt, de megtűrt tevékenység, legfőképp egészségügyi veszélyei miatt, szabályozásra szorul. Pest városa 1867 októberében rendeletet fogadott el a kéjelgésről. A szabályozás az akkoriban terjedő bordélyházak gyakorlatára épült, amely jogilag is értelmezhető formát adott a prostitúciónak. A bordély tulajdonosa vállalkozó, aki adott helyszínen alkalmazottakkal szolgáltató tevékenységet folytat. És ha a polgári világban valamit meg lehet határozni üzleti keretek között, az legitimitást nyer. Erotikus élményre van szükségem, amelyet szolgáltatásként, intézményesült keretek között meg tudok vásárolni a szakma képviselőitől. A hatóság pedig a többihez hasonlóan ezt az üzleti vállalkozást is szabályozhatja, ellenőrizheti, adót vethet ki rá.
Az 1867-es rendelet meg is hozta az előírásokat a bordélyok működéséről, az életkori feltételekről (a tulajdonosnő nem lehet 30, a kéjnő pedig 17 év alatti), az orvosi teendőkről (ide tartozott az egészségügyi tanúsítvány, a bárca vezetése négynaponként vizsgálattal), és a rendfenntartó szervek kötelességeiről.
Másodállásban nem kell bárca
A szabályozás azzal számolt, hogy a prostitúciót általánosan sikerül majd a bordélyházi keretek közé terelni. Azonban továbbra is fennmaradtak a kéjnőtelepek, nem csökkent az egyszerű utcalányok száma sem. A budapesti rendőrfőkapitány 1900-ban kiadott rendelete jól tükrözi az állapotok zavarosságát. Elegendő a kéjnők besorolási csoportjaira utalni. Egyik halmazukat a nyilvános vagy bárcás kéjnők képezték, akik lehettek bordélyháziak, rendőrileg ellenőrzött magánlakásban lévők és lakással nem rendelkező futóbárcások. A másik nagy csoportot az „egészségügyi lappal bíró nők” jelentették, akik a kéjelgésen kívül egyéb keresettel is rendelkeztek, számukra nem volt előírt a bárca.
A prostitúciót csak 1926-ban sikerült országos hatállyal szabályozni, aminek egyik következménye a bordélyházak megszüntetése lett. És ezzel végleg lezárult az a korszak, amelyben a kéjnők világa romantikus életérzést szülhetett.
A századforduló bordélyainak varázsát őrzi mindmáig kulturális emlékezetünk. Összekapcsolódnak a főváros európai arculatának, polgári szellemiségének érlelődésével. Az édes romlottság szecessziós hangulatát árasztó belső tereik, mindenekelőtt a szalon, simogató érzékiséggel ringathatta bele a látogatót a fennkölt szabadosság állapotába. A vásárolt szerelem itt akár művészeti élményként is lecsapódhatott benne, eljátszadozhatott a képzettel, hogy a kéj múzsáit ölelgeti, a testi élvezet magasztos, spiritualizált világában lebeg. Nem egyszerűen kielégítik vágyait, hanem bevezetik valahova, feltárnak előtte valamit, amit eddig nem ismert. És nem fizetséget várnak érte, hanem csupán némi adományt.
Az egész mintha váratlan, kiszámíthatatlan lenne. Hiszen csupán egy kedves polgári társaságba jöttünk kikapcsolódni. Társalogni barátokkal, ismerősökkel, tisztekkel, diákokkal, megbecsült köztisztviselőkkel, művészekkel, a házat fenntartó szépasszonnyal. Zene szól, írók olvasnak fel műveikből. És vannak szép lányok is. De ha megkívánunk egyet, illik meghódítani, szép szavakat mondani neki, s ha elnyertük szívét, majd ő elvezet az együttlétbe.
Riporter urak és ravaszdi házalók
Az erotika rítusainak ezek a kulturális közösségi térré parfümözött pesti árusítóhelyei a Király és a Nagymező utca környékén, a Rákóczi tér árnyékában, luxuskiadásban pedig a Belváros peremén, a Királyi Pál, a Bástya és a Magyar utcában helyezkedtek el. Életükbe Krúdy Gyula művei nyújtják a legérzékletesebb bepillantást. Nem véletlenül. Az író sok Pestre érkező ifjú pályakezdőhöz hasonlóan az egyik olcsó bordélynegyedben (a mai Zichy Jenő utcában) bérelte első lakását. A kisvendéglők kínálta ízvilág mellett így hamarosan a nyilvános házak kínálatának is valóságos szakértője lett. Magas irodalmi színvonalon talán A vörös postakocsiban örökíti meg legplasztikusabban ezt a világot. De sok egyéb munkája is izgalmas, élvezetes adalékkal szolgál a korabeli Pest bohém lüktetésének megidézéséhez.
Ismert legendáriumában, az Ady Endre éjszakáiban így ír Marinovics Jolán hírhedt, Ó utcában működő Kakasos házáról: „Nagyon szerettek itt időzni a riporter urak és a lexikonszerkesztők, a lírai költők és a közgazdászok, kipödrött bajszú éjjeli pincérek és ravaszdi házalók, akik mindenféle selymeket és gyűrűket hoztak csekély részletfizetésért, és éppen olyan mézes-mázosan beszéltek, mint őseik, akik a falvakon először árultak pirosítót. (…) Hősünknek szabad bejárása volt a ház összes szobáiba, mert udvarias, finomkodó szóval kedvében tudott járni Jolán asszonynak, aki semmit sem becsült olyan nagyra egy férfiben, mint a jó modort. (»Pénze, egy hordárnak is lehet – ha nyer a lóversenyen –, de jó nevelése csak az íróembernek van« – mondogatta a különös asszonyság.)”
Részvénytársasági alapon
Köztudott, hogy Krúdyt meghitt szerelmi érzelmek fűzték az egyik luxusbordély tulajdonosnőjéhez, Pilisy Rózához. A hölgy, akinek eredeti neve Schumayer Rozália volt, minden bizonnyal a legérzékletesebben testesítette meg a kor poétizálható kurtizánideálját. Gazdag, előkelő pártfogóinak köszönhetően virágáruslányból emelkedett az érzéki szalonvilág hercegnőjévé. Személyében a prostitúció szervesen érintkezett a művészettel, hiszen írói próbálkozásai is voltak. 1893-ban nyitotta meg részvénytársasági alapon vásárolt nyilvános házát, amelyet rangos előkelőségek (köztük Andrássy Gyula gróf, Ferenc Ferdinánd, I. Milán szerb és VII. Edward angol király) is örömmel, sőt büszkén látogattak.
Halála után Krúdy Pest Rózsája című írásával búcsúzott tőle: „Érzelmes nő volt, aki még a diplomáciai játékok közepette sem tudta elhallgattatni a szívét. Mindig kellett lenni körülötte egy költőnek, akibe életre-halálra szerelmes legyen.
A királyok és hercegek után kiszellőztetvén szalonját, a múzsafiak látogatását várta. Verseket, beszélyeket és regényeket írt, amelyeknek meghallgatásához írókra volt szüksége. (…) Gyönyörű regény maradt utána, lezárult életévek. Egy soha vissza nem térő, patetikus, szerelmes, művelt korszaka Magyarországnak, mikor a férfi regényhősök mellett a nők is igyekeztek regényhősnők módjára élni, szeretni, meghalni.”
Már ki van fizetve
Krúdy esztétizáló szemlélete máig tükröződik a korszak megközelítésében, ábrázolásában. Átitatja a Szindbád filmváltozatát, jelen van a Hunyady Sándor műve alapján készült Egy erkölcsös éjszaka aurájában, irányadó Csukás Sándor A nagyszerelmű város című, néhány éve készült dokumentumfilmjében. De diákosan ránk kacsint a legendás Illés-számban, A tanárnőben is („A tanítványai tisztelik // Mert jó a módszere // A tandíjat sem sokallják // Bár drága az ideje // Én vagyok az egyetlen // Kit ingyen is tanít…”). Kosztolányi Dezső egyik verse azonban leránthat minket a földre. A Kis bordélyház hangütésében már a megvásárolt női szépség kíméletlen, önző fogyasztása harsog: „sáros angyalkák”, „tejen hízott kis rózsaszín malackák”, „seggecskétek két kis gumilabda és szörp a nyálatok ezüst patakja, kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok”.
Erre rímel a nőfaló Csortos Gyuláról terjesztett történet is, mely szerint a híres színészt egyszer fürdés közben faképnél hagyta a kurtizán, mire ő dühében kiordított a Király utcára, hogy fogja meg valaki a nőt és tegye magáévá, mert ki van már fizetve.
Nehéz ma már jópofának tartani egy ilyen történetet. Sokkal inkább arra ébreszt rá, hogy a prostitúció, legyen bármilyen cizellált, emelkedett is a formája, a férfi nem szégyene. A nők alárendeltségét, szabad kihasználását, szépségük termékesítését, a hím hatalmi kéjét testesíti meg. Közönséges abúzus, fogyasztói jogon elkövetett nemi erőszak.
