Ha egy múzeumlátogató egy absztrakt képet szemlél, többnyire értetlenség fogja el, mondván, nem mond az számára semmit, és különben is: hasonlót ő is tudna festeni.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű – legalábbis az esztéták szerint nem. Egy absztrakt kép az esetekben többségében ugyanis tényleg nem utal semmire, azaz nem dolgoz fel semmilyen hétköznapi vagy társadalmi témát, viszont tény, hogy hat az ember érzéseire, a belső világára.
– Egy absztrakt képet nem kell megérteni, és azt sem kell megfejteni, hogy mire gondolt a szerző. Ki a bánatot érdekel? – véli Bodnár Zoltán, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke, aki maga is nagy absztraktgyűjtő. A szakember úgy látja, hogy a nonfiguratív művek esetében a legfontosabb, hogy nyitottak legyünk, hogy csak nézzük őket és hagyjuk, hogy azok hassanak ránk. – Ha a mű szól hozzánk, ha rezonál a belsőnkre, akkor dolgunk van vele, ha nem szól, akkor hagynunk kell – fogalmaz Bodnár.
Sokaknak persze az absztrakt művészet nem lépi át az ingerküszöbét, de a közönség az évek során egyre fogékonyabbá vált – vallja Fenyvesi Áron művészettörténész, az acb Galéria főkurátora, hozzátéve, hogy az absztrakt művészetről és annak múltjáról a sajtóban egyre több írás jelenik meg, sokaknak pedig az kelti fel az érdeklődését, amikor egy aukción rekordáron adnak el egy művet. –
Egyesek persze azt hiszik, hogy az absztrakt művek befogadásához valamilyen különleges képzettségre van szükség, azonban ez nincs így – mondja Fenyvesi, hozzátéve, a pallérozott közönség sincs mindig tisztában azzal, hogy egy adott műnek milyen történeti előzményei vannak. Az absztrakcióban inkább az az izgalmas, hogy a befogadó ösztönösen tud kapcsolódni a műhöz, és elemi szinten képes „belépni” a színek és formák világába. – Ha az ember megáll egy többméteres absztrakt kép előtt, és elkezdi figyelni az erős ecsetvonásokat és az intenzív színeket, akkor egészen biztosan kapcsolódni fog hozzá.
Töredékes kezdetek
Az absztrakt művekkel kapcsolatban a másik probléma, hogy azok történetét a hazai nagyközönség nem eléggé ismeri, ami persze nem meglepő, hiszen előfordulnak benne törések és újrakezdések. A huszadik század első felében és közepén számos jelentős absztrakt művész hagyta el az országot, többek között Moholy-Nagy László, Victor Vasarely, Hantai Simon és Reigl Judit, akik közül többen már külföldön alakították ki sajátos absztrakt formanyelvüket. A következő generációnak így nemcsak számos nagymesterrel szakadt meg a kapcsolata, de Magyarországon az 1940-es évek végétől az absztrakció tiltott kifejezési formává vált, az 1950-es években pedig a szocialista realizmus lett a kötelező érvényű irányvonal.
Ezt a helyzetet mutatja be érzékletesen Bánki Ákos nonfiguratív festőművész Tiltott absztraktok című 2018-as dokumentumfilmje, melyben 1956-tól egészen 1968-ig kíséri végig az absztrakció azon fiatal hazai képviselőinek útkeresését, akiknek túlzás nélkül titokban, zárt ajtók mögött kellett alkotniuk. Bánki a hiánypótló filmmel arra a baráti és szakmai kapcsolatokra épülő társaságra koncentrál, amely rendszeresen találkozott a hatvanas évek elejétől Molnár Sándor képzőművész zuglói otthonában, és később Zuglói Körként vált ismertté. A csoport tagjai közösen tanulmányozták a modernizmus történetét, és szövegeket fordítottak.
– Az absztrakt művészeknek az 1960-as évek közepéig lényegében nem volt lehetőségük kiállítani – mondja Fehér Dávid művészettörténész, a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) igazgatója, kiemelve, hogy az új nemzedék tagjai céltudatosan kezdték keresni elhallgattatott elődeiket, hiszen az akkori Képzőművészeti Főiskolán a mesterek nem tanítottak absztrakt festészetet.
Kétirányú útkeresés
A fiatalok előtt tehát kettős feladat állt: egyszerre kellett nyomon követniük, hogy merre tart a nemzetközi festészet, másrészt meg kellett találniuk a magyar művészeti életből azokat az alkotókat, akikhez kapcsolódhatnak, mint például Korniss Dezsőt vagy Kassák Lajost. – A művészek azokat a modernista és avantgárd művészeti hagyományokat keresték, amelyhez kapcsolódni tudnak, és amelyeket jelentős kihívás volt megújítani a hatvanas évek elején – mondja Fehér.
A művészkör, hogy a nyugati hagyománnyal képbe kerüljön, külföldi szövegeket fordított, terjesztett és olvasott, és bár limitáltak voltak az utazási lehetőségek, többen Nyugat-Európába is eljutottak: Bak Imre és Nádler István ’64-ben megtekintették a Velencei Biennálét és ellátogattak a londoni Tate-be is. Az élmények új távlatokat nyitottak meg a számukra: megismerték a kor meghatározó geometrikus festészeti törekvéseit (az úgynevezett festészet utáni absztrakciót), és mindezt nem ritkán hazai népművészeti motívumokkal is társították. Emellett fontos volt számukra, hogy olyan magyar alkotókkal is kapcsolatba lépjenek, akik nem jelentek meg a hivatalos művészképzésben, így az Európai Iskola alkotóival és a korszak emblematikus alakjával, Kassák Lajossal, aki akkoriban a nemzetközi reneszánszát élte, mivel a képeit Victor Vasarely közbenjárására Denise René galerista kiállította Párizsban – az esetből botrány is lett, az akkori magyar kormány nem engedte ki Kassákot a megnyitóra.
Az aczéli kultúrpolitikában az absztrakció ráadásul a hatvanas évek végéig kevés kivételtől eltekintve a tiltott kategóriába esett, leszámítva azokat a „szürke zónákat”, elsősorban az alkalmazott műfajokat, melyekben a hatalom az absztrakciót mint dekorációt értelmezte. – Az absztrakt festészet az 1960-as években, különösen az évtized első felében nem jelenhetett meg a hivatalos, reprezentatív intézményekben, így az absztrakt alkotók olykor lakástárlatokon vagy önköltséges kiállításokon mutatták be műveiket – mondja Fehér Dávid.
Voltak azonban a korszaknak kulcstárlatai, mint a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 66-os kiállítása – ez volt az első eset, amikor több meghatározó, fiatal absztrakt művész kiállíthatott egy reprezentatív eseményen, amiből aztán botrány is lett –, vagy az a két Iparterv-kiállítás 1968-ban és 1969-ben, melyeket a Deák Ferenc utca 10. szám alatt található Ipari Épülettervező Vállalat (Iparterv) székházának dísztermében tartottak meg.
Az igazi fordulópont: ’69
– Az absztrakt festészet szempontjából kiemelkedő volt még Victor Vasarely 1969-es nagy önálló kiállítása a Műcsarnokban, amely jelentős visszhangot váltott ki – mondja Fehér, hangsúlyozva, hogy ez volt az első olyan nagy tárlat a korszakban, amely egy nyugat-európai absztrakt festő életművét mutatta be. A kiállítás új kultúrpolitikai irányvonalakat is jelzett: nyitást a nyugat-európai országok felé, melyben kulcsszerepet szántak a külföldön élő, magyar származású alkotóknak, így több olyan kiállítást is rendeztek, amelyek emigráns magyar művészeket mutattak be, a tárlatokon szereplő alkotások jelentős része pedig a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került. – Szintén ehhez a folyamathoz kötődik a budapesti és a pécsi Vasarely Múzeumok megalapítása – mondja Fehér, kiemelve, hogy az 1970-es évektől az absztrakció már nem tartozott a tiltott kifejezési formák közé.
A legújabb nemzedék
– A mai harmincas generáció is szintén a „forráshoz”, vagyis az Iparterv-művészekhez nyúl vissza, úgymint Bak, Maurer és Nádler festészetéhez – mondja Fenyvesi, kiemelve, hogy napjainkban viszont lényegesen több hatás éri az alkotókat, mint a korábbi évtizedekben. Egyrészt a művészet a kilencvenes évek óta globálissá vált, így már nemcsak egy-egy metropolisz uralja a trendeket, másrészt a virtuális térben még maguk a képzőművészek is alakítják a folyamatokat azzal, hogy felhívják magukra a figyelmet az Instagram-oldalaikkal.
– Mindez persze az absztrakt festészet megoldásaira is rányomja a bélyegét, a fiatal alkotókat ugyanis lényegesen befolyásolja a digitális képkultúra – véli a kurátor, kiemelve, hogy Nemes Márton, Szinyova Gergő és Batykó Róbert legújabb akril- és olajképein nemcsak a korábbi geometrikus formák és színátmenetek figyelhetők meg, de olyan, a technológiához kapcsolódó vizuális megoldások, mint az okoseszközökön megjelenő digitális képhibák vagy a képszerkesztő programokból ismert vektorgrafika.
Gyűjtői szempont
– Én absztrakt művet csakis a szemem után választok. Felőlem egy alkotás lehet divatos, ha én nem jövök lázba tőle, akkor nem érdekel – mondja Bodnár Zoltán. A gyűjtő úgy látja, hogy az absztrakt az utóbbi évtizedben világszinten is előkelő pozícióba került, ami annak köszönhető, hogy a nagy múzeumok kezdik újra felfedezni a klasszikusokat, nem beszélve az aukciókról, melyeken szép számmal kelnek el a nonfigurális művek. – Van, aki persze befektetési céllal vásárol, de aztán lehet, hogy a nappali falára akasztva a képet, észreveszi annak a szépségét – véli Bodnár, aki szerint az absztrakt önmagában is értékes, hiszen egy-egy alkotás akár filozofikus gondolatokra is sarkallhatja az embert. Éppen ezért aki gyűjtővé válik, egyre kíváncsibb lesz az absztrakt világa iránt, albumokat és szakkönyveket kezd vásárolni, majd múzeumokba jár, idővel pedig műértő szemmel fogadja be a képeket. – Mindez persze sok pénz és energia, viszont gazdaggá teszi az embert, és nem csak anyagi értelemben – mondja Bodnár.
A volt alelnök szerint az absztrakt másfelől időtlen, hiszen nem feltétlenül kapcsolódik egy konkrét társadalmi-történeti jelenséghez, vagyis bármilyen korszakban hatást kelt a befogadóban érzelmi és intellektuális szinten egyaránt. – Egy jó absztrakt kép ma is megszólít, és ötven év múlva is, amikor már nem ismerjünk a pontos kontextusát.
Bodnár úgy érzi, hogy az absztrakt felfutása Magyarországon összefügg az Iparterv-generáció újrafelfedezésével, mely iránt nemcsak az idősebb, de a fiatalabb korosztály is elkezdett érdeklődni. – Azt a hype-ot, amit ez a generáció kap, kultúrpolitikai szempontból is támogatni kell, viszont érdemes a kétezres években érkező fiatal alkotókra is odafigyelni – véli a szakember, akinek gyűjteményében szintén megtalálhatók képek Barabás Zsófitól, Nemes Mártontól, Bánki Ákostól, Sági Gyulától és Jovánovics Tamástól, akik az absztrakt fiatalabb képviselői közé tartoznak.
Legyünk nyitottak
– Ahogy zenéből is sokat és sokfélét kell hallgatni, hogy kellően befogadjuk a kortárs műveket, úgy kell absztraktból is sokat és sokfélét néznünk – vallja Bodnár, hozzátéve, hogy nem szabad leragadnunk a korábbi művészeti koroknál. – Ahogy a zenei oktatásban, úgy a vizuálisban is el kell jutni a jelenig.
Fenyvesi szerint a gond az, hogy az emberek megijednek ezektől a művektől, vagyis attól, hogy nem tudják azokat rögtön értelmezni, akár egy regényt, egy színdarabot vagy egy filmet, amelyek mind valamilyen történetet mondanak el. A félelem másik oka, hogy az absztrakt művekről sokkal nehezebben tudunk beszélni vagy öntjük szavakba az érzéseinket, miközben csak hagyni kéne, hogy azok hassanak ránk.
– Az absztraktban az a jó, hogy két percnél is tovább tudod nézni – vallja Bánki Ákos festőművész, aki szerint a műveknek pont az a lényegük, hogy kiszakítsák az embert a hétköznapok világából, és továbbgondolják azt, amit látnak.
