A Dartmouth-történet
1769-ban III. György angol király - hatalmával élve, amely jogot és pénzügyi forrásokat is biztosított számára - amerikai gyarmatán egyetemet alapított: a Dartmouth College-ot. Ahogyan minden esetben, amikor vállalatot vagy egyetemet hozott létre, tőkét és privilégiumokat adott számára, majd kinevezte az intézményt működtető testületet. A történelem pedig haladt a maga útján: az egyetem sikeresen tevékenykedett és győzött az amerikai forradalom. 1816-ban New Hampshire kormányzója döbbenten fedezte fel: az egyetemet még mindig a király által kinevezett testület irányítja. Ezen felháborodva törvényt hoztak: hatályon kívül helyezték a királyi alapító okiratot, és az új hatalom embereivel töltötték fel az egyetemet irányító kuratóriumot.
Az érintettek azonban ahelyett, hogy behúzták volna fülüket-farkukat, bírósághoz fordultak. Az ügy végül - 1819-ben - a Legfelső Bíróságon kötött ki. Az megtárgyalta a „Dartmouth v. Woodward” ügyet és azt az ítéletet hozta: az államnak nincs joga beleavatkozni a polgárok magánügyleteibe. A döntés a királyt egyszerűen magánemberré minősítette, de nem ez volt a legfontosabb következménye. Az egyik bíró - Joseph Story - az ítélethez megjegyzést fűzött: terjesszék ki a döntés hatályát a jövőben minden magánvállalkozással létrehozott szervezetre. Javaslata azután forradalmat idézett elő a gazdaságban. Ettől kezdve ugyanis, ha valaki nagyobb vállalkozást vagy szervezetet akart alapítani, nem kellett előbb engedélyt kérnie a királytól vagy a parlamenttől. Egyszerűen befektetőtársakat keresett, megvitatta velük a célokat, megegyeztek a működés szabályairól, majd összeadták a tőkét, és már indulhatott is a vállalkozás. Az alapító okiratot azután benyújtották a (cég)bírósághoz, de ott csak azt nézték meg, hogy a törvényeknek megfelelően működik-e a szervezet, esetleg szükség van-e módosításra, de tevékenységét közben már folytathatta.
Joseph Story rövid kiegészítésének meghatározó szerepe volt a későbbi századok robbanásszerű fejlődésében. A vállalkozás-alapítás könnyebb lett és felvirágozhattak a tőkeegyesítésen alapuló szervezetek. Joggal kérdezhetné bárki: akkor mi a baj a mostani „alapítványosítási lázzal"? Hát csak az, hogy ami nálunk történik, az éppen az ellenkezője mindannak, amit a Dartmouth-sztori kifejez. Ez különösen Soros György – Orbán Viktor által sokat szidott - tevékenységének tükrében válik világossá. Soros György saját vagyonát adta át a Central European Universitynek (CEU), meghatározta a célt és hagyta, hogy a kuratórium szabadon működjön. Azt kérte csak számon, hogy az intézmény helyt álljon a nemzetközi versenyben, s ezt a célt a CEU el is érte. A mostani „alapítványosítás” során azonban közös nemzeti vagyonunk magánvagyonná konvertálása történik, amit a hitbizomány-szerű vagyonátadás véglegesít.
Csak díszletek
Ám a helyzet még ennél is szomorúbb: a létrejövő alapítványok egy Patyomkin-demokráciában működnek, ami eleve korlátozza tevékenységüket. A demokráciánkra használt különös jelző Grigorij Patyomkin tábornok - Katalin cárnő kegyence – nevére utal, aki a szóbeszéd szerint felépített egy díszletfalut, hogy az arra látogató királynőt megtévessze, és az orosz paraszt életét boldogabbnak tüntesse fel a valóságosnál. Amiként a Patyomkin-falu a valóságot elfedő, azt szebbnek, jobbnak mutató díszletszerű építményre utal, úgy a Patyomkin-demokráciát is a külvilág megtévesztésére hozták létre. Arra szánták, hogy országunkat - a felületes szemlélő számára - a rendszerváltás nyomán létrejött „nyugati típusú” demokráciának mutassa. Formálisan rendelkezünk minden olyan intézménnyel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi demokráciák. Ám ezek csak a Patyomkin-demokrácia díszletei. A rendszerváltást követően létrejött - örökölt hiányosságokkal is terhelt - politikai rendszerünket Orbán Viktor - a mi Patyomkin tábornokunk - végletesen eltorzította, és áldemokráciává változtatta.
A XX. század fontos tapasztalata, hogy bármilyen szervezet - a bankoktól a sportegyesületekig, a színháztól az egyetemekig – működése alapvetően függ a politikai környezettől. Ennek állapota a demokrácia, a kormányzás minősége vagy a törvények hatalma objektív mutatószámaival mérhető és ennek segítségével jól elkülöníthetőek a felelősen kormányzott, stabil demokráciák a Patyomkin-típusútól. A Patyomkin-demokráciák elmaradhatatlan jellegzetessége, hogy az átalakítások - történjen az bármely területen és bármilyen hangzatos célból – a valóságban a hatalomnak és támogatóinak a „bebetonozását” szolgálják, nem pedig a hatékonyságot és a minőség javítását. Esetünkben az alapítvánnyá szervezéssel az egyetemek - de bármely más terület alapítványai is - kikerülnek az állam fennhatósága alól, és végérvényesen a közvetlenül Orbán Viktor által kinevezett kuratóriumok „kezébe” kerülnek.
A vagyonelemek, a működési célok és a munkatársak alkalmazásával kapcsolatos társadalmi ellenőrzés lényegében megszűnik és ezt – biztos, ami biztos - belefoglalták az Alaptörvénybe is. Az érdeklődőket ezután azzal a szokásos fordulattal hajtják majd el: „nincs itt semmi látnivaló!”. Ez már önmagában megkérdőjelezi az átalakítási kampányt és még indokoltabbá teszi a kérdést: vajon mindez eredményezi-e a minőség és a hatékonyság javulását? A történelmi tapasztalatok ugyanis egy sor alapvető problémára utalnak. Az első: az uralkodók a mániáikat szolgáló látványos projekteket olyan emlékműnek szánják, amely évszázadokon túl is hirdetik nagyságukat. Ugyanakkor az ezekre áldozott források, egyrészt „elszívják” az életerőt a társadalom fontos területei elől, másrészt alacsony hatékonysággal hasznosulnak. Gondoljunk csak arra: Magyarország lassan elnyeri az „ezer stadion országa” nem éppen megtisztelő címet, miközben elmarad fontos területek fejlesztése.
Most azonban - vethetnék ellenem – Orbán Viktor végre a felsőoktatásba fektet be. Ám itt szükségszerűen ütközünk bele a Patyomkin-rendszerek további kikerülhetetlen korlátaiba. Gyakran hivatkoznak arra, hogy bizonyos területek támogatása és kedvezményei „lecsorognak” majd, és fokozatosan az egész társadalom előnyére válnak. Ám a populista rendszerekben a gigantikus projekteket egy leegyszerűsített logika működteti: az egyént vagy a szervezetet olyan gépezetnek gondolják, amelybe felül bedobnak néhány milliót, vagy éppen milliárdot, majd valahol lent „kipottyan” egy gyerek vagy egy vállalkozás, a növekvő nemzetközi befolyás vagy az emelkedő foglalkoztatottság, esetleg egy remekmű vagy egy sportsiker. A probléma az, hogy a társadalom ennél jóval bonyolultabb. A közfoglalkoztatással el lehet érni, hogy a munkanélküliségi statisztika javuljon, de az érintetteknek a munkaerőpiacra való bejutását nem. A K+F (kutatás-fejlesztési) kiadások növelése hozzájárul a tudomány fejlődéséhez, de önmagában ez nem idézi elő a társadalom innovációs képességének javulását.
Ahhoz tehát, hogy a felsőoktatás hatékonyan járuljon hozzá a gazdaságunk versenyképességének javulásához, a kapcsolódó területek alapvető fejlesztésére is szükség van. Kezdve az óvodai hálózattól a tehetség-gondozásig, az általános iskoláktól a tanári fizetésekig, a karrier-lehetőségek szélesítésétől az iskolák és egyetemek szabad versenyéig, az állami pozíciók betöltésénél való egyenlő esélyektől a felzárkóztatást segítő támogatásokig és még sorolhatnánk. Ennek a sok területtel érintkező szférának az elmaradását jól mutatja a nemrég megjelent globális vállalkozó- és tehetség-generáló index, amely az országok tehetség- és vállalkozó-generáló képességét „méri” (Global Talent Competitiveness Index). A legújabb adatok (2020) 121 ország helyzetét értékelik és közöttük hazánk az 52. helyen található. Ez a pozíció nem is tűnik olyan gyengének, de saját „súlycsoportunkban” a sereghajtók közzé tartozunk.
Rejtve maradó akadályok
Ugyanakkor az alapítványok hatékony működését további szervezeti körülmények is hátráltatják. Ezekre a gyakran rejtve maradó akadályokra a felelős vállalatirányítás – a corporate governance – tantárgy oktatójaként figyeltem fel. A részvénytársaságok kormányzása sokban hasonlít a liberális demokráciához. Mindkettő az intézményes hatalommegosztáson alapul. A törvények egymást ellenőrző és szemmel tartó testületek létrehozását írják elő. Az igazgatóság a tulajdonosi döntésekért felelős, és a közgyűlésen választják, az ügyvezetés, a napi ügyeket viszi, a felügyelő bizottság mindkettőt szemmel tartja, és akkor van még egy független könyvvizsgáló is, aki ellenőrzi, hogy a cég nyilvánosságra hozott adatai megfelelnek-e a valóságnak. Hasonló modell működteti a politika rendszereket és a nagy alapítványokat is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatták: a jól kiépült ellenőrzési intézmények sem tudták megelőzni a bank- és vállalati csődök és az alapítványi botrányok sorát.
A szervezeti katasztrófák elemzése során rendre kiderült: a válságokat – a ritka kivételektől eltekintve - nem egyes egyének idézik elő. A csődök a szervezetek működésmódjának következményei, mondhatni kollektív munka eredményei. A vállalati szerencsétlenségek nyomán mindig jellegzetes okok voltak azonosíthatók, amelyek megállíthatatlan „zuhanásba" vezérelték a szervezetet, és amelyek a politikai rendszereket is „veszélyes üzeművé” formálják:
- a túlhatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember;
- a vezető elit tagjainak mohósága;
- az szervezeti ellensúlyok hiánya;
- a nem megfelelően működő ellenőrzés;
- a felelőtlenséget eltűrő kultúra;
- az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.
Ezek a problémák még egy „normálisan” működő társadalomban is letéríthetik a szervezeteket a törvények előírta pályáról. Ugyanakkor ennek veszélye megsokszorozódik a Patyomkin-demokráciákban. Ezekre ugyanis a korrupció magas szintje, a döntési folyamatok átláthatatlanság, a társadalmi nyilvánosság korlátai, a jogi feltételek instabilitása jellemző. A stabil demokráciákban az élet kereteit a törvények hatalma (rule of law) jelöli ki, az áldemokráciákban viszont az uralkodói „kézi vezérlés” – vagyis a hatalom törvénye (law of rule) - veszi át ezt a szerepet. Ezért, még ha jó szándékúan tekintünk is az alapítványi formára, a Patyomkin-demokráciákban elkerülhetetlen a normális működésmódtól való eltérés, ami a hatékonyság legnagyobb ellensége.
A „modellváltásnak” becézett átalakítás tehát hosszú távon nem emeli a felsőoktatás minőségét, éppenséggel a működés kockázatát növeli. Ezt a veszélyt még fokozza a populista/autokratikus rendszerek alapját képező személyes kapcsolatrendszer. Ez, arra készteti az érintetteket, hogy ne csak a kiadott parancsot kövessék, hanem még a vélelmezett elvárást is gondolkodás nélkül teljesítsék. Mindennek következménye: a nehezen összekapart nemzeti vagyon elvesztegetése. Ezzel elértünk az „alapítványosítás” legfontosabb veszélyéhez. Az USA-ban, az 1820-as években lezajlott események megszüntették az állam vállalkozásokat korlátozó jogait és szélesítették a polgárok gazdasági és társadalmi kezdeményezéseinek lehetőségeit. A szabad vállalkozás jogát - annak felelősségével együtt - a polgárokra, illetve a polgárok szabad társulásaira ruházták át, míg az állam csak a regisztrációt és a törvényes működés megítélését tartotta meg. 2010 óta Magyarországon ennek éppen az ellenkezője történik! A polgárok jogait a hatalom fondorlatos módon visszaveszi és a nemzet vagyonát kisajátítja. Ez lett a következménye a 2010 óta kiépített Patyomkin-demokráciának.
