1848. március 15-ének eseménytörténetét mindenki jól ismeri. Nagy vonalakban ezt már az általános iskolában is tanítják, a középiskolában pedig részletezik is. Annak az 1840-es évek közepére Pesten összeverődött 25-30 ifjú értelmiséginek az életútja, akiket a márciusi ifjak néven ismerünk, azonban jóval kevésbé köztudott.
Kik voltak?
Az ország különböző részeiből érkeztek; Pesten egyedül Kléh István (1825) ügyvéd és hírlapíró született. A legidősebbek – Emődy Dániel (1819), Pálffy Albert (1820) és Degré Alajos (1820) már közel jártak a 30-hoz, a legfiatalabbak, például Sebő Antal (1829) joggyakornok és a festőnek készülő Telepy Károly (1829) viszont még a 20. életévüket sem töltötték be. Vajda János (1827) 21 éves volt. Többségük közrendű családból származott, s még a nemesek egy része – például Jókai Mór (1825), Pálffy Albert és a székely Oroszhegyi (Szabó) Józsa (1822) – is polgári vagy paraszti környezetben szocializálódott. Az apák között ügyvédeket, orvosokat, papokat, gazdatiszteket, illetve jószágkormányzókat és középbirtokosokat egyaránt találunk. Vidats (Vidács) János (1826) apja egyszerű, ám tehetséges uradalmi gépész és lakatos volt, aki 1849 után az első magyarországi mezőgazdasági gépműhelyet és -gyárat alapította. Legmélyebbről – bár a szülőknek néha jobban is ment – valószínűleg Petőfi Sándor (1823) érkezett, míg legmagasabbról a társaság egyetlen arisztokrata tagja: báró Nyáry Albert (1828), aki azonban neve végén a y-t i-re cserélte, és a bárói címét sohasem használta. Nemzetiségi szempontból többségük magyar felmenőkkel dicsekedhetett, de akadt közöttük német eredetű – Irányi (Halbschuh) Dániel (1822) –, délszláv – Petőfi (Petrovics) Sándor (1823) –, ruszin – Vasvári (Fejér) Pál (1826) –, sőt még francia ivadék – Degré Alajos – is. Vallási szempontból ugyancsak heterogén képet mutattak. Többségük valamelyik protestáns felekezethez tartozott, ám került közéjük római katolikus (Pálffy Albert), görögkatolikus (Vasvári Pál) és izraelita – Korányi (Kornfeld) Frigyes (1828) és Szegfi Mór (1825) – egyaránt. Görögkeleti, vagyis ortodox vallású, amely a románokat és a szerbeket jellemezte, viszont nem. Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak tartották magukat. Kivétel nélkül a tanult, iskolázott emberek számát szaporították. Mindegyikük járt középiskolába, és túlnyomó többségük egyetemre vagy más felsőoktatási intézménybe – jellemzően jogakadémiára – is. Legalább kétharmaduk jogi végzettséggel rendelkezett vagy még jogot tanult, míg Oroszhegyi Józsa, Korányi Frigyes és Hamary Dániel (1826) orvosnak készült. Németül valamennyien értettek, de többségük franciául is megtanult. Függetlenül tanulmányaiktól és végzettségüktől, sokan próbálkoztak újságírással, próza- és versírással, valamint fordítással és esetleg szerkesztéssel is.
Pontosan meghatározható világnézettel és kiforrott ideológiával nem rendelkeztek. Valamennyiüket lelkesítették a felvilágosodás eszméi és az azokból sarjadt liberális és demokratikus tanok, sőt néhányukat már az utópista szocializmus gondolkodói is megérintették. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – visszhangozták a Nagy Francia Forradalom jelszavait. A magyar országgyűlés vitáit, valamint az európai eseményeket feszült figyelemmel követték, és buzgón olvasták az 1789-es és az 1830-as franciaországi forradalmakról készült történészi beszámolókat és irodalmi feldolgozásokat. Mint a társaság egyik központi alakja, Jókai Mór írta visszaemlékezésében: „Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben francziák.”
Az ifjak idősebbjei napközben jogászkodtak, olvastak, írtak vagy fordítottak, a legfiatalabbak pedig professzoraikat hallgatták az egyetemen. Estefelé azonban egyre többen és egyre gyakrabban a Pilvax nevű belvárosi kávéházba siettek, ahol számos hazai és külföldi hírlap és folyóirat állt a vendégek rendelkezésére, s ahol a kávé, tea mellett vagy éppen biliárdozás közben eszmét is lehetett cserélni egymással és a környékbeli polgárokkal, sőt egy-egy időnként odatévedt munkással is. „Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve a világ napi eseményeiről eszmélkedni, a hírlapok előolvastattak, és ők környerzve valának a népnek százaitól. A kávéház a szabadság templomává vált, melybe a lelkes ifjúság a szabadság istenének járt áldozni. Sohasem felejthetem el azon nagyszerű estéket, melyeket a lelkes ifjúságnak körében tölték” – emlékezett ezeknek a spontán találkozóknak és beszélgetéseknek a hangulatára a résztvevők egyike: Nyári Albert. A fiatal világmegváltók két legtekintélyesebbje egy 25 éves költő és egy 22 éves történész: Petőfi Sándor és Vasvári Pál volt.
A forradalmi mozgalmakat, melyek 1848 januárjában Palermóban kezdődtek, majd Nápolyban és Párizsban folytatódtak, a márciusi ifjak feszült figyelemmel követték, és estéről estére élénken tárgyalták az újabb és újabb híreket. Március elején ők fogalmazták meg a nevezetes 12 pontot, amely a magyar polgári átalakulás legradikálisabb programja volt, s ők voltak azok is, akik március 15-ei fellépéseikkel magát a forradalmat elindították.
A szabadságharcban
Az 1848 őszétől kibontakozó önvédelmi harcban a márciusi fiatalok kezdetben mint szervezők és agitátorok vettek részt. Jókai Egressyvel együtt Kossuthot kísérte el toborzó körútjára, Petőfi Tolnában és Baranyában, Vasvári Pál pedig Somogyban szólította fegyverbe az embereket. Majd később, amint a helyzet tovább komolyodott, maguk is honvédnek álltak. Vasvári előbb a somogyi népfölkelőket irányította, majd 1849 elején a partiumi vármegyékben szabadcsapatot verbuvált, és az Avram Iancu által vezetett erdélyi román felkelők ellen harcolt Körösfő környékén. Petőfi 1848 őszén és telén különböző egységeknél szolgált, majd 1849 elejétől Bem erdélyi hadseregében lett a tábornok futára, illetve segédtisztje századosi, s végül őrnagyi rangban. Közben sorra írta kitartásra buzdító katonaverseit, melyek közül leglelkesítőbb a minden fiatal magyar szívét megdobogtató Csatadal.
Vajda János már augusztusban beállt Damjanich vörössipkásai közé, s a délvidéki harcokban közlegényből hadnaggyá küzdötte fel magát. Ugyanitt kezdte katonai pályáját Vidács János egy szabadcsapat hadnagyaként. Később a feldunai és a VII. hadosztály kötelékében harcolt főhadnagyként, majd századosként a tavaszi hadjáratban és a nyári hadműveletekben. Degré Alajos szeptembertől Móga altábornagy alatt vitézkedett huszárkapitányként, később pedig főhadnagyként és századosként a Károlyi huszárezredben. Többször megsebesült, utoljára az isaszegi csatában. Oroszhegyi Józsa Vasvárihoz hasonlóan egy gerillacsapatot szervezett, amelynek élén 1849 telén és tavaszán a Mátra vidékén nyugtalanította a császári csapatokat. Júniustól a Felső-Magyarország védelmére szervezett seregtest osztályparancsnoka volt honvédőrnagyi rangban. Sükei Károly előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos írnokaként szolgált, majd az egyik szegedi nemzetőr zászlóalj hadnagya, s végül Perczel Mór hadsegéde volt főhadnagyi rangban. Az 1848-ban még csak 19 éves Sebő Antal Sükeihez és másokhoz hasonlóan előbb a szerbek ellen harcolt az egyik önkéntes alakulat katonájaként, majd decembertől a 37. komáromi honvédzászlóalj hadnagyaként, s végül főhadnagyaként szolgált. Szegfi Mór tüzérként kezdte katonai pályafutását ugyancsak a szerbek elleni délvidéki harcokban. A szenttamási ütközetben tanúsított bátorságáért kapitányi rangra emelték. Sebesülése után leszerelt, és Szemere Bertalan titkáraként serénykedett. Hasonló pályát futott be Nyári Albert is. 1848 őszén és telén a Délvidéken harcolt előbb egyszerű honvédként, majd hadnagyként. 1849 januárjában fogságba esett, ahonnan azonban rövidesen kiszabadult. Májustól Kossuth egyik hadsegédje volt főhadnagyi rangban. Korányi Frigyes, a 20 éves orvostanhallgató megmaradt szakmájánál: az egyik Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóalj alorvosaként, majd helyettes főorvosaként vett részt a szabadságharcban.
A már 1848 nyarán, illetve őszén katonának állt, és a délvidéki, majd a későbbi harcokban résztvevő márciusi ifjak bátorságát és hősiességét politikai ellenfeleik is elismerték. „Szuronyt szegezve s forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe. Látták a szolnoki és nagysallói csatát” – hajtotta meg előttük fejét például a radikálisokat általában és Kossuthot különösképpen bíráló Világos utáni írásában Kemény Zsigmond.
A márciusi fiatalok kisebb része a hátországban szolgálta a szabadságharc ügyét. Jókai, aki a forradalmi napok alatt egyre inkább a fiatalok mérsékelt szárnyának vezéregyéniségévé vált, végig a kormány mellett maradt. Politikailag olykor Kossuthtal tartott, olykor a békepártiakkal, és közben szerkesztette a mérsékelt Esti Lapokat. Pálffy Albert ugyanakkor a kormányt balról bíráló Márczius Tizenötödikét gondozta. Teleki Lászlóhoz hasonlóan ő is eljutott annak felismeréséig, hogy az ország multietnikus jellege miatt „le kell fektetnünk egy föderális respublika alapjait, a jövőre kell gondolnunk, nem pedig a gót időkből fennmaradt históriai jogokat fenntartanunk”. Irányi Dániel 1848 végén Sáros vármegye kormánybiztosa lett, majd a magyar sereg visszavonulása után a debreceni országgyűlés tagjaként Kossuth politikáját támogatta a békepártiakkal szemben. Buda visszavétele után előbb Pest, majd a Felvidék kormánybiztosává nevezték ki. Irinyi János, akit 1848 júniusában Irányihoz hasonlóan képviselővé választottak, októbertől 1849 májusáig Párizsban tartózkodott, ahol gróf Teleki László követ tanácsosaként diplomáciai feladatokat látott el. Néhány kevéssé ismert fiatallal, például Kléh Istvánnal együtt Bulyovszky Gyula mindvégig megmaradt miniszteriális hivatalnoknak.
A bukást ketten nem érték meg közülük: a két megalkuvást nem ismerő vezér, Vasvári Pál és Petőfi Sándor. Mindketten csatában estek el. Vasvári július 6-án a Gyalui-havasokban, a Havasnagyfalu (Marisel) fölötti Funtinel (Funtinella) fennsíkon, ahol a móc felkelők csapatával együtt tőrbe csalták, és bekerítették. A 400 fős alakulat napokon át hősiesen védekezett, majd kitöréssel próbálkozott. A rohamot vezető Vasvári őrnagy az elsők között esett el. Holttestét sohasem azonosították. Petőfi néhány héttel élte túl barátja és eszmetársa elvesztését. Július 31-én esett el a segesvári csatában, amelyben Bem tábornok a háromszoros túlerőben lévő orosz csapatoktól szenvedett vereséget. A gyalog menekülő Petőfivel a források szerint kozák lovasok végeztek Héjjasfalva közelében. Holttestét, amely szintén nem került elő, az 1200 elesett honvéd tetemével együtt minden bizonnyal a tömegsírok egyikébe hantolták el.
Világos után
A túlélők közül az ügyész többükre halált kért, ám az akasztófát – kegyelem, amnesztia vagy elévülés révén -- végül mindegyikük elkerülte. Gondolataikért és tetteikért többé vagy kevésbé mindazonáltal valamennyien megszenvedtek. Néhány hónapos bujdosás után egy részüknek sikerült külföldre szökni. Közéjük tartozott a távollétében halálra ítélt és jelképesen kivégzett Irányi Dániel, aki Párizsban újságírással és tanárkodással tartotta el magát, s emellett 1859-1862-ben az emigrációt irányító Magyar Nemzeti Igazgatóság jegyzői tisztét is ellátta. 1868-ban tért haza, miután Pécs városa képviselőjévé választotta. 1892-es haláláig a függetlenségi és 48-as országgyűlési ellenzék vezére, sőt évtizedeken át a párt elnöke volt. Nyári Albert Itáliában vert tanyát, ahol Garibaldi testőrségében szolgált, majd az 1859-ben kirobbant háborúban a Magyar Légió századosaként ismét az osztrákok ellen harcolt. 1867-ben tért haza. A politikától távol tartotta magát; 1886-os haláláig történészként és heraldikusként tevékenykedett.
Munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. Néhány hónapos bujkálás után több évet töltött külföldön Szegfi Mór is, ám a politikai életbe sem emigrációja alatt, sem hazatérése után nem kapcsolódott be. Előbb hírlapíróként működött Pesten, majd a lőcsei és a kassai főreáliskolában tanított. Élete utolsó éveit – 1896-ban halt meg – Fiumében töltötte családjával együtt, az Adria kék vizében gyönyörködve és a hullámok mormolását hallgatva. Külföldre igyekezett Irinyi József is, akit azonban Graz közelében elfogtak. Noha halálra ítélték, Haynau megkegyelmezett neki. Kiszabadulása után előbb Biharban, majd Pesten élt, és 1853-ban magyarra fordította Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regényét. 1859-ben hunyt el, 37 évesen. Hasonló sors jutott osztályrészül Oroszhegyi Józsának is, akit a halálos ítélet alól ugyancsak felmentettek, ám a 10 éves várfogságból 5-öt egy ausztriai börtönben le kellett töltenie. 1856-os szabadulása után orvosként dolgozott előbb különböző erdélyi városokban, majd Bukarestben, végül Konstantinápolyban és Kis-Ázsiában. Közben néprajzi gyűjtéssel is foglalkozott. 1868-ban tért haza, s két évre rá, 47 évesen elhunyt.
Azok közül, akik itthon maradtak, Vajda Jánost néhány hetes bujkálás után elfogták, és besorozták közlegénynek a császári és királyi hadseregbe. 1850-es elbocsátása után az ország különböző részein élt – nagyon szerény körülmények között. Főleg újságírásból tartotta el magát, ám közben folyamatosan írta a romantikától a szimbolizmus felé mutató, részben politikával, részben szerelemmel foglalkozó költeményeit. Az 1867-es kiegyezést elutasította, miközben az azt bíráló Kossuth-pártiakkal sem értett egyet. Publicisztikájában az úri Magyarország számos fonákságát tűzte tollhegyre, s mindvégig hitte, hogy a polgárság uralma után „most már a legalsó réteg, az igazi, szoros értelemben népen volna a sor, mely hátul a saroglyában ül, ahol mód nélkül keserves, rázós ülése van”. Pálffy Albert 1853-ig álnéven élt Belényes környékén. Az 1852-es amnesztiarendeletekben bízva ekkor Pestre jött, ahol rövid időn belül letartóztatták. Bár pert indítani ellene és elítélni már nem lehetett, internálására megtalálták a jogi lehetőséget. 1856-os szabadulása után szerkesztőként és újságíróként tevékenykedett Pesten. Bár a kiegyezést támogatta és egykori radikalizmusa jelentősen mérséklődött, a megmaradt nemesi kiváltságokkal és a kasztszellemmel szembeni ellenszenvét 1882-es haláláig megőrizte. Degré Alajos ugyancsak éveken át bujdosott a dél-alföldi pusztákon, s amikor az amnesztia után Pestre jött, őt is internálták. Szabadulása után beutazta Nyugat-Európát, s eközben több emigráns társát meglátogatta. Hazatérése után újságírással, irodalommal és politikával foglalkozott. 1870-től több éven át Vác városát képviselte az országgyűlésben 48-as és függetlenségi programmal.
A nagyon korán, már 1854-ben, 30 évesen elhunyt Sükei Károly, aki Világos után előbb újságírásból élt, majd a losonci gimnáziumban tanított magyar nyelvet és irodalmat, elkerülte a felelősségre vonást. Nem lett bántódása a mindvégig hivatalnokoskodó Bulyovszky Gyulának sem, aki a bukás után kizárólag szerkesztéssel, újságírással és irodalommal foglalkozott. Több rövid életű lapot szerkesztett, és franciásan szellemes írásaival az 1850-es és 1860-as évek egyik népszerű írója lett. Korányi Frigyes a bécsi sebészeti klinikán vészelte át a Világos utáni hónapokat, ahonnan 1851-ben tért haza orvos- és sebészdoktorként. Múltja miatt előbb szülővárosába, Nagykállóra száműzték, ám néhány év után Szabolcs vármegye főorvosa, majd 1865-tól a pesti Rókus kórház idegbeteg osztályának a vezetője lett. A későbbiekben megszervezte az I. számú belklinikát, amelyet 1908-as nyugalomba vonulásáig igazgatóként irányított. Magyarországon elsőként vezette be a laboratóriumi kutatásokat és a röntgenvizsgálatokat. Emellett az egyetemen is tanított, sőt 1878-ban annak rektora lett. Eredményeit kül- és belföldön egyaránt elismerték. 1884-ben az MTA tagjává választották, 1891-ben pedig örökös főrendiházi taggá nevezték ki. 1884-ben az uralkodótól nemességet, 1908-ban pedig bárói rangot kapott. 1913-ban hunyt el, utolsóként a márciusi fiatalok közül.
Olyan magasra, mint Korányi Frigyes, még egy márciusi ifjú jutott: Jókai Mór. Az író Világos után nejével, Laborfalvi Rózával együtt a Bükk-hegyég egyik falujában, Tardonán rejtőzött el. A felelősségre vonást – a közvádló először rá is halált kért -- úgy kerülte el, hogy kapcsolatai révén neje Klapka-féle menlevelet szerzett számára, mely szerint honvédhadnagyként a komáromi várban szolgált. Ennek ellenére továbbra is álnéven élt, előbb Miskolcon, majd a budai hegyek egyik vendéglőjében, illetve felesége lakásán. 1851-ig Sajó álnéven írt, ezt követően saját neve alatt. Az 1867-es kiegyezést megelőző sajtóvitákban számos alkalommal védelmébe vette Kossuthot, miközben egyre inkább Deák Ferenchez közeledett, később pedig Tisza Kálmán párthíve lett. 1861-től több cikluson át országgyűlési képviselő volt, számos lapot szerkesztett, miközben egyre másra írta regényeit a reformkorról és a szabadságharcról. Mindezt romantikusan magával ragadó stílusban, az ellentéteket idillekben feloldva, s a legszebb emberi és hazafiúi erényeket, az önzetlenséget, a lovagiasságot, valamint a szabadság és a haza szeretetét normává emelve. 1904-es haláláig 202 könyve jelent meg, s a századforduló éveiben a magyar irodalom kül- és belföldön egyaránt legismertebb és legolvasottabb írójaként tartották számon. A halála előtt évekre eljutott annak kimondásáig, hogy a kiegyezéssel és a dualizmussal a magyar nemzet végre „rátalált önmagára”, s „szíve egyetért a fejével”. A „nagy mesemondó” egyik utolsó munkája, az Ahol a pénz nem isten mindazonáltal arról tanúskodik, hogy szíve mélyén Jókai haláláig megőrzött valamit fiatalkori eszményeiből. A regény ugyanis egy olyan dél-amerikai kis kolónia életéről szól, ahol szeretet uralkodik, mindenki egyenlő, és senki nem tör gazdagságra.
A márciusi fiatalok idealisták és naivok voltak. Ám szívük a helyén dobogott. A spártaiak hősiességének emléket állító sírverset idézve: megcselekedték, amit megkövetelt a haza. 1848-49-ben nagyjából még egyformán gondolkodtak, és egy irányba tartottak. Később különbözőképpen alakult sorsuk, és elágaztak az útjaik. Árulóvá azonban senki sem vált közülük. Mindegyikük a hazáját szolgálta: ki a rivaldafényben, ki az ismeretlenségben; ki a politikában, ki a szakterületén, és ki ebben is, és abban is.
