Járkálok a cukorbolt polcai között, keresem a csokicsipszet. Cukorboltnak csak én hívom, könnyebb, mint a „cukrászkellék és édességipari alapanyag áruda”. Lám, gyerekkoromban is leegyszerűsítettem mindig Tövisi doktor néni nevét Tüske doktor nénire, hisz ha már hozzá kellett beutazni faluról a városba, akkor biztosan kinézett egy injekció, így könnyebb volt néven nevezni a dolgokat. Nem voltak illúziók, hogy elegendő lesz majd a kanalas orvosság, meg a kakaópasztillás bé-vitamin.
Monster cookie-t kellene sütni, azt kért a gyerek, nem csináltam még, így alaposan utánaolvastam, hogyan kellene kinéznie egy keksznek, amit szörnyetegnek hívnak. Vagy rémnek, idétlen gyermeknek, monstrumnak, kolosszusnak, óriás embernek. Fehér, barna és színes csokipettyekkel tarkított ronda finomság, ráadásul liszt se kell bele, csak apróra őrölt zabpehely, így azzal is áltathatom magunkat, hogy egészséges desszert, amit eszünk.
Megakad a szemem a hatalmas sodrófán. Borsos ára van, ötször annyiba kerül, mint a normális, de ha ezzel rálapítanánk a gyúrt tésztára, az biztosan nem ugrana vissza mindjárt az eredeti méretére, így hamarabb elkészülhet a derelye, a ravioli meg a pilményi is, csak hogy a repertoár széles merítésből legyen.
A cukoradó miatt van – dörmög az eladó, amikor a kezembe veszek egy zacskó színes bonbongyöngyöt, mindjárt a marcinpánok, fondant-ok és nyuszifej-kiszúrók közül. Pedig már az árat se néztem meg, elég volt nekem a sodrófa erre a napra, annak idején ennyi pénzből akkori tarifákra átszámítva két egész hónapig ettem a menzán.
- A szabadkőművesek csinálják ezt is – folytatja, mintegy levegővétel nélkül, hozzátéve, hogy a világnak most kilenc fő ellensége van, abból hét szabadkőműves, rögtön utánuk következnek nyolcadikként a Rothschildok, a kilencedik meg a többi bankár. „Ezek” szabadították ránk a vírust, és elhúzzák majd ezt az egész történetet még négy-öt évig, az a cél, hogy legalább hatmillió ember meghaljon, mert túl vagyunk szaporodva, legfőképp az a afrikaiak - buffog.
Istenem, hová kerültem megint, sóhajtottam legbelül, egy ártatlan cukorboltban hogyan érhet ilyen csapás, hogy zúdulhat rám ennyi istentelenség a desszertvillák, édes pudingporok, tortadíszek és tört mogyorók között. Lám, itt van előttem épp két helyre kis kék csecsemőláb finom ostyából formázva, amott meg a kis hablány karcsú alakja marcipánból. Óh, milyen jó lett volna elmerülni a pillecukrok halvány rózsaszínjében, a grillázsok törékeny roppanósságában, beszívni a vaníliapuding-por zacskón is átütő csalfa aromáját, végiggusztálni a süteményszalagok megannyi apró rajzolatát. Milyen békés lehetne egy ilyen hely, ahol máskor órákat töltenék, aprólékosan körüljárnék mindent, már-már az alfa-állapot önfeledtségével kapcsolva ki mindent, ami az ajtón túli borzongató jeges világban zúdulhat ránk, s ami most lám, arcul csapott idebent, rútul megüzenve, hogy színes cukorkákkal elfedni a rideg szörnyet fájdalom, de nem lehet.