Voltak idők, a trendi történelem-fazonírozók szerint a magyar futball aláaknázása idején, tehát a komcsi érában, hogy még a Belvárosban is sorakoztak a grundok, és nem csupán a kültelki srácok jelentkeztek az akkor még valóban nagy kluboknál, melyeknek ma nagyítóval is nehezen észlelhető miniatűrjei vannak, hanem a főváros ötödik kerületéből is. A mi általános iskolánk budapesti úttörőolimpia-győztes kispályás csapata például a kamaszok klubja szerint így állt fel: Vasas – Honvéd, BVSC – Úttörőstadion – Vasas, Vasas, KSI.
Mind Göröcs János, Bene Ferenc, Varga Zoltán, Albert Flórián, Sipos Ferenc, Tichy Lajos, Mészöly Kálmán vagy Farkas János szeretett volna lenni, lévén, hogy sorjáztak a példaképek, tele volt nemzetközi klasszissal a mezőny. Aki Tussingert kedvelte, azt már kinevették, pedig hát... Igaz, senki nem sejtette, hogy olyan kor is lesz majd, amelyben Boli vagy Dvali kvalitása a csúcsminőség. Vigyázat, a két „li” klubja utcahosszal vezet az NB I-ben, a riválisok náluk is kategóriákkal gyengébbek. Hajdanán a mostani „menők” fölött átnéztek volna a telt házas toborzókon, ha egyáltalán jelentkezni mernek, mert létezik spontán önismeret és viszonyítási képesség is, ugyebár.
A mi terünkön egy pincér volt a sztár. Nem tudom, miként szolgált fel a Hungária Szálló éttermében, ám a grundon mesésen tálalt. Annak ellenére az övezet királya lett, hogy nem a környéken lakott. Fogalmam sincs, miként került közénk, de bámulatos labdaérzéke miatt hamarosan udvartartás lihegte körül. Egy-egy hatos meccs után elküldte a boltba valamelyik csodálóját, hogy hozzon neki hideg tejet literes üvegben.
Azt kimérten ledöntötte, miközben a többiek az 581-es italboltban nyakalták a málnaszörpöt, majd nekilátott újra elkápráztatni mindenkit. Szerencsés vagyok, nincs olyan nagyság az utóbbi négy évtizedben, akit ne láttam volna személyesen a világ futballpályáin. Ezzel együtt is nyugodtan állíthatom: a „Rozinak” becézett Andráshoz fogható labdaművészt elvétve láttam. Azért lett Rozi, mert Rozgonyinak hívták, a válogatott jégkorongozó Rozgonyi György testvéröccse volt. Bátyja úgy búcsúzott a címeres meztől, hogy négy gólt ütött a hollandoknak hatvankilenc márciusában, de könnyen lehet, hogy a kisebbik testvér jobban futballozott, mint ahogyan a nagyobbik hokizott.
Ha a porolóra játszottunk, akkor kitűzte magának: csak az a gól, ha lövése a felső lécről pattan be. Tíz rúgásából tíz találta el a keresztvasat, hat bevágódott. Kedvenc kunsztjai közé tartozott, hogy az ívelt labdát „oxival” megállította, a labda ott maradt a lábán, ő pedig mintha műkorcsolya-elemet mutatott volna be, a mozdulatot hosszan kitartotta, majd a feje fölött átdobta a gömböt, és droppból bevágta. Már persze a felső kapufa közbeiktatásával. E mellett naponta több kötényt állított elő, mint egy textilüzem, és több esernyőt, mint hajdanán a Hungária Hazai Ernyőgyár Rt.
Attrakciói Varga Zoltán mutatványait idézték, de Rozi annyival jobb volt, hogy ontotta a gólokat, az a csapat, amelyben ő játszott, nem tudott kikapni. Pedig a srác elegáns kívülállóként viselkedett, egyszer sem rohant világgá óriás szlalomjai, szédítő szurkái után, a tejivók távolságtartásával konstatálta szűnni nem akaró produkcióit és fogadta társai mámoros olvadását. Nem szólt, ha odavágtak neki – igaz, arra ügyelt, hogy csinnbe ne menjen –, nem perelt, ha nem kapott szabadrúgást.
Na már most, ez a fiatalember soha egyetlen klubban sem futballozott, azok közé tartozott, akiket a nagyok lekezelően téri menőknek neveztek, jóllehet játékintelligenciája, virtuozitása, rúgótechnikája és gólérzéke egyaránt a milliók rajongásától övezett nagyságokéval vetekedett. Ez a Rozi a napokban meghalt. A Belvárosban újabban kosárlabdát játszanak, ha játszanak, a téren; futball az ötödik kerületben és egyáltalán sehol, a labdarúgás iránti imádatnak vége; marad a grund emléke meg Boli, Dvali.
Covid idején pláne eszébe jut az embernek: egyszer maga is felköltözik. Ott majd játszunk megint a régi branccsal, és ajnározzuk ámuló kisdiákként Flórit, Jancsit, Lajost.
Azt hiszem, Rozi, unatkozni nem fogunk.
