A háznak kezdetben kevés szerepe volt: az embert (és kicsinyeit, időseit) kellett védelmezze a hideg és az eső ellen. Később megjelent a védett helyen munkálkodás, a saját helyen élés igénye, egy idő után természetes elvárás lett a zártság is. Az egymáshoz közeli területeken élők közötti hierarchia, valamint a felsőségek egész csoportokat egységbe - később éppen ezért különbözőségbe - alakító hite a “jelentéstartalmat” is fontossá, egyes esetekben szinte alapcéllá tette. Ahogy a “védelmet igénylő” egyes ember mint építtető és egyben építő tevékenysége áttevődött először közvetlen társaira, majd később szélesebb, és összetételükben időnként változó csoportokra, egyre nőtt a házaktól elvárt élettartam is.
Az épületek ennek megfeleltek. Az alkalmazott, természetből vett anyagok - a fa, a kő - alkalmasak voltak a használó ember élettartamánál hosszabb időre fennmaradni. De ez a “hosszabb fennmaradás” nem kizárólag az így magától értetődően elkülönülő “épülő”, “megépült” és “leépülő” időszakok megjelenését hozza. Létrehozója, fenntartója korával és lehetőségeivel, a környezet átalakulásával változó igények, időnként egészen más szerepek, funkciók jelennek meg.
A nem sokkal Budapest létrejötte után született Terézvárosi Kaszinó nagy részének - benne a Lotz teremnek - a megtartásával néhány évtizeddel később korának talán legkorszerűbb, immár kereskedelmi épülete, a Párizsi nagyáruház lett. A később Divatcsarnoknak hívott, Andrássy úti ház már szinte “kortárs” épület. A ház - miközben eredetileg az állandóságnak és a kiinduláskori alapelvárásoknak épül - folyamatosan módosul is, változni kénytelen. Természetes, hogy az épület - használóinak változásával, az emberi igényekkel és az anyagai adta lehetőségekkel együtt - átalakul: Duna parti, eredetileg ipari-kereskedelmi környezetének új középületeként, esetleg Bálnaként tovább, újra él.
Az építés fáradságba, később pénzbe kerül: az időben is változó elvárások kielégítése egyre többször az átalakítás igényével jár. A ház - miközben élte az életét - egyre inkább áruvá vált, immár létrehozása is üzletszerű. A hagyományos „egyszerűség”, az építéskori egycélúság óhatatlanul a ház egyre bonyolultabb voltához vezetett. Erős a különbség az egyes szerkezetfajták “állandósága”, kora, gyártási idején célzott és tényleges fennmaradása között. Ennek kapcsán a házhoz nyúlás indítéka lehet csak maga a karbantartás, a felújítás; de lehet a funkcionális vagy méretbeli átalakítás is.
Mi legyen a meglévővel? Átépítéskor mi legyen egy meglévő épülettel, az esetleg már kialakult településszövettel? Első és legfontosabb a megismerés, múlt és - amennyire lehetséges - a jövő megismerése. Környezet- és háztörténet, tömegek, terek alakulása, szerkezetek, anyagok, részletek, burkolatok, felületek, díszítések, installációs hálózatok meglévő állapota, fizikai változások, egymásra épülések kutatása, az új program elemzése, a hiányzó terek, területek pótlása. Régi funkció, régi térszerkezet, majd az új funkció, új térszerkezet, a megfelelőség elemzése. Továbbépítési lehetőségek megváltozott beépítéssel, bővítéssel, vagy most nem használt - korábban esetleg más funkciójú - terek felé. Az át- vagy továbbtervezés alapja a döntés. Továbbélő tömegek, terek, szerkezetek meghatározása, revitalizáció, rehabilitáció, rekonstrukció, a bővítés, új építés lehetséges módozatai, a régiek és az új együttélése, illeszkedése.
Az emberi mobilitás és az információáramlás fejlődésével nemcsak az anyagok, szerkezetek, hanem az építtetői elvárások, igények is sokasodnak, egyre bonyolultabbak. A történelmi, társadalmi mozgások, az ezekből - is - következő településszerkezeti, tulajdonos- és funkcióváltások a házak rekonstrukcióját, működésének átalakítását egyre gyakoribbá, egyre fontosabbá teszik. Mivel az egyes korok építészetét jellemző (és az egész világra való rálátással folyamatosan, gyorsan természetessé váló) téralakítási megoldások és stiláris szokások - a házak saját életével párhuzamosan - is változnak, az egyes rehabilitációk során izgalmas szintetizálást kell eredményezzenek.
Ez az egyszerű felújítástól-bővítéstől a „régi” és a fizikailag és szellemileg is „új” bonyolult együttléteztetéséig különböző is lehet. A korábbi Károlyi palotából lett Petőfi Irodalmi Múzeum bővítéseként, a ház „tatarozásával” egyidőben - egy ilyen épületnek ugyan „alaphelyiségét” jelentő, de ebben az esetben a park alá telepített - minden működési és szerkezeti, valamint környezeti szempontnak megfelelő műtárgyraktár létrehozása lényegében egyszerű volt, kívülről nem is látható. A CEU esetében a Nádor utca sarkán, illetve a sarka mellett kívülről elkülönülő „régi” és „új” ház is látszik, miközben ez egy létesítmény, mely a meglévő, de már nem működő ház belső szerkezetének és homlokzatának felhasználásával, és mellette az újonnan épült, nagy tereket tartalmazó foghíjbeépítéssel bonyolult, de egységként működő, nagy intézményként jött létre.
Épületet készíttetni, tervezni (újra- és áttervezni), funkcióját vesztett vagy “csak” avult építményt revitalizálni izgalmas feladat. Az alkotás olyan fajtája, melynek eredményeként bizonyos emberi tevékenységek fizikai körülményei teremtődnek újjá, újra. A human lét olyan alapjairól van szó, mint a lakás, a tanulás és a kultúra, a munka, vagy “csak” a pihenés. Nincs két egyforma feladat. A kutatás, a feltárás, a tervez(get)és közben lényegében a megismerés teljes folyamata játszódik le előre. Ez jó, eredményes tevékenység akkor, ha az eredmény nemcsak egy rajz, egy terv, egy látvány, egy elgondolás, hanem mások, nagyon sok ember létének és tevékenységének helyet adó, hátteret, egyben esztétikai és térélményt nyújtó, újra működő épület.
A ház életét indíttató, újraindíttató, esetleg átalakíttató építtető, az azt tervező építész munkája akkor teljes, ha az eredmény minden léptékében természetes: a település és az épületegyüttesek együttműködőek, az egyes házak által alkotott külső és belső terek élhetőek, az építészeti, szerkezeti részletek tükrözik a múlt tapasztalatait és az evolúcióból következő átgondoltságot, ugyanakkor keletkezésük idején korszerűek és céljaikban hosszú távon is azok.
Mostanában több történeti épület bontása, átalakítása - sőt újraépítése - kapcsán felmerül az építtetés, az építész tervezés „szabadsága”. Városi, szociális, technológiai, szerkezeti körülmények időbeni megváltozása, lényeges funkcióváltás - vagy funkcióhiány - esetén bizony hozzá lehet és kell is nyúlni egy történeti épülethez. (Függetlenül attól, hogy az ma jogilag műemlék-e vagy sem.) Minden meglévő, szerkezetileg még fenntartható, fizikailag felújítható ház használható és használandó is valamire. Amennyiben nem túl nagy kompromisszummal új funkcionális, mérethelyes helyiségcsoportok (területek, közlekedés, installáció stb.) és külső kapcsolatok már a meglévőben is létrehozhatóak, akkor mindenképpen "csak" átalakítás, akár kívülről sehonnan nem látható bővítés szükséges.
Ez az esetek nagy részében lehetséges is. Az, hogy bizonyos terek, tércsoportok hiányoznak és a meglévőben nem alakíthatóak ki, természetesen felveti a továbbépítés igényét, ha ezt a környezet is lehetővé teszi. A bővítés méretét, helyzetét, milyenségét a meglévő ház tereinek jellemzői, bizonyos tércsoportjainak hiánya mindenképpen befolyásolja. Lényeges, hogy ez a környezeti - nem kizárólag méretbeli, hanem városszerkezeti, megközelíthetőségi - körülményektől függően is megoldható-e, és egyáltalán, a környezetváltozások figyelembevételével is van-e értelme. (Ha a dolog "értelmetlen", úgy az egész beruházás jogosultsága kérdéses, kezdeményezése eleve hibás.) Funkcionálisan és architekturálisan is fontos, logikus a konkrét megoldások "korszerűsége", a régi átalakításának és a bővítés, az új létrehozásának időpontja, ennek "megmutatása". (És ezek kapcsolatainak, egymásra épülésének megoldása.)
Rossz állapotban, használaton kívül álló épületek, épületcsoportok, üres foghíjak funkcionálisan és esztétikai módon is gátolják egy település és lakóinak életét, anyagilag is előnytelenek: tehát bőven van még éltető feladat.