A köd párája lassan oszlik, az opálos szürke paplan alól csak lassan bújik elő az álmos kisváros tompa sziluettje. Az alacsonyabb mezővárosi parasztházak – mert hát mitől lenne ez város, ha voltaképp csak nagy falu, még emeletes kockaépületek sincsenek, nemhogy egész panelkerületek – már kihunyorognak ablakaikkal a homályból, de a buszmegálló felsrófolt teteje vagy a templom bádogtornya még sejtelembe vész.
Tétova autók botorkálnak a parkolóban, sokan a felfestett betonplacc helyett inkább a diófák alatti kidöngölt, murvás terület felé veszik az irányt, itt nagyobb a tér, nem kell attól tartani, hogy a hunyorgásban elvétik az ívet, vagy a járdaperemre hajtanak fel. Sálba burkolózva, fonott kosárral a kézben indulnak aztán legtöbben a fedett csarnok felé, csütörtök van, piacnap, a beszerzés ideje.
Szokása válogatja, ki hogyan teszi meg a saját kisebb vagy nagyobb körét. Akad, aki mindjárt a húsoshoz siet, nehogy elfogyjon a nyelv, a tüdő vagy a pacal, ami még egy ilyen bőséges hentessoron is ritka kincs, legjobb eltetetni eleve, már ha jóban vagyunk a tagbaszakadt mesterrel, vagy a fiával, akit rendszerint a pultba állít. Áhított áru ilyentájt a malacfarok, a fül és a köröm, utolsó bűnös öröm a kocsonya, habár húshagyókedd után az itteni templomjáró nép hosszú böjtbe kezd, amit aztán vagy megszakít, vagy végigbír. Vagy már eleve el se kezdi, főként, ha nagy rajongója a fagyott zsírral fedett, remegő húslézselével kipárnázott cuppogós bőnyéknek.
Másokat e fehérjedús hívságok hidegen hagynak, céltudatosan indulnak a zöldségesek felé, tudva-tudván, hogy pirosló paradicsomot, húsos zöldpaprikát most csak a „nagybanisok” árulnak, a tisztességes kistermelőnél foltos fehérrépa, vagy itt-ott megbarnult sárga, fagyos külső levelekkel borított káposzta, feszes lila-, és vöröshagyma, ujjnyi petrezselyemcsokor, tenyérnyi turbolya vagy épp leheletnyi zellerzöld van csupán, de azokból ízes, zamatos. Mindennek oka és mindennek ára van, ez itt, a piacon feketén-fehéren kiderül annak, akinek van szeme meglátni az ilyen kevéssé bonyolult összefüggéseket.
S van, aki éhesen jön eleve, s első dolga beállni a lángososhoz, hurkáshoz. Kettő van ebből, kettő van abból is, mindegyik rajongótábora hűséges. Sütödés nénikéjét errefelé nem váltogatja úgy az ember, mint a zokniját, vagy akár az autóját, hanem szinte megörökli apjától, anyjától, tán még a nagyapjától is, s idomul aztán egyik generáció a másikhoz a kiszolgálóablak mindkét oldalán. A vékony papírból kikandikáló, fokhagymával bedörzsölt aranyló sült tészta illata harmonikusan olvad eggyé az éppen csak megkapatott vöröslő kolbászok paprikás-aromás bukéjával, amire mintegy koronaként telepszik a forró citromos tea napközisen nosztalgikus párája, hogy végül a mustár, a torma, a savanyú káposzta, az ecetes paprika és a kovászos uborka fanyarságával egyesüljön aztán boldog egésszé a bádogasztalok felett.