Amikor az FTC még nem előétel volt az európai kupákban, és egyetlen megszerzett pontért egyáltalán nem ünnepelték volna, kitűnően kezdődött az év a zöld-fehérek számára. A ferencvárosiak 1966 februárjának elején Luganóba utaztak, hogy két héten át az elegáns svájci városban készüljenek az Internazionale elleni BEK-negyeddöntőre. Ám akármilyen jó dolguk volt is, többszörös hendikeppel vágtak neki a címvédő elleni párharcnak, hiszen Itáliában télen is üzemelt a Serie A, míg Magyarországon november 7-én befejeződött és március 12-én kezdődött az NB I. Azt, hogy befejeződött, szó szerint kell érteni, mert minálunk akkoriban egész éves, tavaszi-őszi rendszerű bajnokság zajlott, ennek következtében az FTC 1964-es aranyérmesként szerepelt a BEK 1965/66-os évadában, de a bajnoki címet már a Vasas védte.
Azért a márciusi visszavágóra két nap alatt elfogyott a 80 ezer belépő a Bajcsy-Zsilinszky út és a Népköztársaság útja sarkán lévő jegyirodában, ahol február 15-én kezdték árusítani a tiketteket. Képzelhetik, milyen sorok álltak, ha a nyitva tartás utolsó órájára már csak négyszáz, egyaránt kilenc forintos – tehát a „kakasülőre” szóló – belépő maradt a második napon...
Milánóban kisebb volt az érdeklődés, de ez nem a Ferencvárosnak, hanem az időjárásnak szólt. Az FTC nagyon is megalapozta jó hírét Olaszországban, hiszen a Vásárvárosok Kupája 1965-ös elhódítása alkalmával otthon és idegenben is legyőzte az AS Romát (1:0, 2:1), majd a döntőben Torinóban múlta felül a Juventust (1:0). A többnapos havazás meg az azt felváltó esőzés keresztbe tett a látogatottságnak, ráadásul az Inter este negyed tízre tűzte ki a meccset, és az egyenes tévéközvetítések miatt nem változtathatott az időponton. A San Siróba 36 896 néző váltott jegyet, majd pokrócba burkolta magát, hogy ne vegye meg az Isten hidege. Az óév decemberében, hasonlóan vacogtató viszonyok között csak 15 324 szurkoló volt ugyanott a bukaresti Dinamo elleni visszavágón, amelyen Giacinto Facchetti az utolsó előtti percben fejelte a továbbjutást jelentő gólt (0:1, 2:0).
Az FTC sokkal simábban vette a korábbi akadályokat. Az izlandi Keflavikot habkönnyű 9:1-gyel és 4:1-gyel ejtette ki – a kilences alkalmával az extraklasszis 9-es, Albert Flórián öt gólt ért el –, majd a pesti 0:0-t követő athéni 3:1-gyel foszlatta semmivé a Panatinaikosz hiú ábrándjait. Ám a december 16-án megtartott sorsolás után Kalmár István ferencvárosi klubelnök lemondóan nyilatkozott: „A világ jelenlegi legjobb klubcsapatával kerültünk szembe, így vérmes reményeink nem lehetnek. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek esélyeink, hiszen a bukaresti Dinamo kis híján meglepetést okozott az Interrel szemben.”
A vezetőségnek az együttes elparentálása helyett inkább arra kellett volna ügyelnie, hogy ne kövessen el szarvashibát. A találkozóra ugyanis csak azokat lehetett nevezni, akik a párosítás napját három hónappal megelőzően már az adott klub játékosai voltak, ám Szűcs Lajos akkor még Dorogon futballozott. Ennek ellenére nemhogy kerettagnak jelölték, de be is tette őt a csapatba Tátrai Sándor edző. Az Internél a szabálytalanságot „kiszúrták”, azaz a kék-feketék abban a biztos tudatban léptek pályára, hogy bármi történik, továbbjutnak, mert vereség esetén megóvják a meccset.
Az Internazionale amúgy sem csak arra fordított gondot, mi történik a pályán. Solti Dezsőt kifejezetten a célból alkalmazta, hogy a bundák nemzetközi nagymestere előre „elrendezze” a meccseket a játékvezetőkkel. Az auschwitzi túlélő, akinek egész családját kiirtották az akkoriban hű baráti náci Németország keleti haláltáboraiban, több Mercedes árát is hajlandó volt leszurkolni a megfelelő dirigálásért, bár a csinos fújásdíjat nem ő, hanem Angelo Moratti, az Inter elnöke fedezte. Nem mentség az 1947-ben emigráló, a hatvanas években nem Mercedesszel, hanem harcsaszájú Citroënnel közlekedő Solti számára, de az, aki látta, amit látott az "Arbeit macht frei" felirat mögött, szóra sem érdemes botlásnak tarthatta a megvesztegetést a gettók, vagonok, lágerek infernális bűneihez képest.
Nincs rá bizonyíték, ám könnyen lehet, hogy Manuel Gomez Arribast ugyancsak megkereste Solti vagy Italo Allodi, az Inter titkos találkozókon nemkülönben tevékeny főtitkára. A spanyol játékvezető ugyanis két lesgólt is megadott az Internek, ráadásul 3:0-nál kiállította az Apinak becézett Horváth Lászlót. Így sem a bíráskodáson múlt a 4:0-ás végeredmény, mert az FTC szezon előtti formában, nagyon gyengén játszott. A hazai lapokban élcelődtek a futballistákon, nem úgy, mint manapság, amikor sokad-rangú labdarúgók előtt szokás leborulni hajlékony körökben. Ilyen humoros szösszenetek jelentek meg annak idején: „A magyar csapatok játsszák a legjobban a 4–2–4-et. A Fradi négyet kapott Milánóban, a Honvéd kettőt Liverpoolban, a Dózsa négyet Leedsben.” Vagy: „ – Mi lenne, ha Helenio Herrera lenne az FTC edzője? – 7:0-ra nyerne a Ferencváros. – Milyen összeállításban? – Sarti – Burgnich, Guarneri, Malatrasi, Facchetti – Bedin, Mazzola, Suarez – Jair, Peiro, Corso.” A nagy tekintélyű Lukács László nem viccelt, ellenben helyszíni tudósításában azt jelentette a Népszabadságnak: „Az Inter lökhajtásos előretöréseihez képest a Ferencváros labdarúgói még postakocsin járnak.”
A visszavágóra ennek ellenére megtelt a Népstadion, azaz senki nem hagyta veszni a jegyét. Az FTC nem szerepeltette Szűcsöt, helyette Orosz Pál, az Üllői úti labdarúgó zrt. jelenlegi vezérigazgatójának édesapja játszott – a direktor úr tehát von Hause aus tud különbséget tenni a valódi és a műfutball között, de nyilvánosan ennek nem mutatja nyomát –, az Inter pedig nélkülözte a sérült Sandro Mazzolát, aki 1966 decemberében, szintén BEK-mérkőzésen, ugyancsak 80 ezer néző előtt, két bámulatos szólógólt lőtt a Népstadionban a Vasasnak (0:2). A zöld-fehérek itthon 1:1-et értek el, de már Milánó után – azazhogy Szűcs bevetése miatt már Milánó előtt – nyilvánvalóvá vált: nincs esélyük.
Az akkor még mértékadó szakírók felvetették: „Jó lenne alaposan elemezni, vajon megvannak-e bajnokcsapataink számára a feltételek, amelyek a jövőben reményt nyújtanak arra, hogy a Real Madridhoz, a Benficához vagy az Internazionaléhoz hasonló együttesek ellenében helytálljanak Európa legnagyobb érdeklődéssel kísért labdarúgó-klubtornáján.” Ma ilyen mérce nem létezik, a Hyppolit-berkekből ajnározás-hurrázás látható-hallható. De vajon milyen összesített eredményt adna ki a Géczi–Dibusz, Novák–Lovrencsics, Mátrai–Blazic, Szűcs–Botka, Páncsics–Heister, Juhász–Haratyin, Rákosi–Sigér, Szőke–Uzuni, Varga–Tokmac, Albert–Boli, Fenyvesi–Zubkov egybevetés? Az abszurd összehasonlítás módfelett megtisztelő lenne a maiakra nézve.
De nem azért, mert ők nyernének 11:0-ra...
