Azzal hívnálak fel, hogy most olvastam egy novellát, amiben az elbeszélő csávóját is úgy hívják, mint téged. Nem vagyok oda a csávó szóért, de lazának akarnék hatni. A gyomrom összerándulna, amikor meghallanám a napod első, rekedten kiejtett hangjait, pedig annyit mondanál, értem. Épp otthonról dolgoznál, megzavarnálak a koncentrációban, nehezen lendülnél bele a beszélgetésbe. Azzal folytatnád, neked nem is szóltak, hogy a Playboy-interjúdat novella formájában írták meg, vagy valami hasonló közepes poént. Látnám magam előtt, hogy félmosolyra húzod a szád, mondat végén az alsó ajkadba harapsz, ahogy mindig, gyors mozdulat, neked fel sem tűnne.
Ha tudnád, felelném, mi minden maradt még ki, hangom nevetősen reszketne, remélném, neked is nevethetnéked támad. Ránéznék az órára és előre begyakorolt könnyedséggel jegyezném meg, van tíz percem a következő call előtt, beszélgessünk. Eleinte nem hagynálak szóhoz jutni, nálatok sem süt a nap, mit gondolsz a vírustagadókról, láttad a posztot a holland rendőrökről, akik önként döntöttek úgy, hogy vigyáznak egy kórházba került édesanya öt kisgyermekére, meg hogy volt már olyan élményed, amikor kinyitottál találomra egy verseskötetet, és az ott talált szöveg kísértetiesen rárímelt az életedre. Annyira akarnám, mondj valamit, hogy fel sem tűnne, miket beszélek. A legutolsó jó olvasmányodat is tőlem kaptad, kölcsönbe szántam, de nem adtad vissza, verseskötetet még érettségire készülve sem vettél a kezedbe.
Máris túl sok vagyok, kapnék észbe, válaszod sem várva kérdezném, hogy vannak a testvéreid, a szüleid és nagyszüleid. Mi a helyzet a rapperkarriereddel, mi lesz a bandátok neve, véleményt kérnék, milyen jó zenéről maradtam le, felszólítanálak, küldj Spotify-listákat. A hangomból elszivárogna a betanult fesztelenség, egyre azon gondolkoznék, vajon még mindig mosolyogsz, kivel csetelsz beszélgetés közben, sikerül felidéznem benned, amiért régen jó volt együtt lógni, vagy megerősítem, miért elég untig az évi egyetlen közös borozás. Váratlanul hallgatnék el.
Elnyomnád a nevetésed, nem tudnám eldönteni, kinek vagy minek szólna. Nálam minden fullos, így kezdenéd. Sokan használják ezt a szót, én mégis tőled loptam, akkor még nem tetszett, azóta megszerettem. Amint kimondanád, rájönnék, hogy nincs miért szeretnem, olcsó szleng, nem passzol hozzám ez sem. Átvenném a bal kezembe a telefont, jobba zselés tollat fognék, felskiccelném, fullos, csupa nagybetűvel. Zavarna, hogy a toll hegye nem siklik lágyan a papíron. Mellé galambot vázlatolnék, hetek óta nem láttam már igazit.
A család jól van, magyaráznád, a zenéléssel nem haladunk úgy, mint szeretnénk, de nem hagytunk fel a tervekkel, csak most, ha átjönnek a Boldiék, inkább töményezünk, legalább fogy a mamapálesz, tennéd hozzá, elég sok a munka, tudod, milyen ez, meg a bezártság is lehangoló. A telefont a válladdal a füledhez szorítanád, a hangod élesebben hallanám, a borostád halkan sercegne a képernyővédőt karistolva. A hangod magabiztosan csengene, a rutinszavakat rutinhangon mondanád ki. Abban a pillanatban az évente egyszeri, Aligvárommal színültig töltött poharas koccintásunk is száraz rutinná silányulna. A háttérből tompán hallatszana, hogy sebesen jár a kezed a klaviatúrán, bizonyára egy halaszthatatlan kérdésre válaszolnál.
A munkádra terelnéd a szót, a hangod megkeményedne, kicsit elmélyülne, ahogy végül kiböknéd, megint előléptettek. Zajosan ámulnék, ez milyen jó. Felbátorodnál, a külföldi lehetőségekről mesélnél, már nem figyelnék rád. Látnálak Svájcban, hegyre néző házban, egyik fala csupa üveg, elégedetten terpeszkednél a fekete bőrkanapén, krómbútorok között, fagerendák alatt, vizezett kávéval az üvegasztalon. Egyedül képzelnélek a tágas helyiségbe, jobb csuklódon vagyont érő órával, galléros kötött pulóverben, jelentőséged tudatában, megereszkedett pocakkal, őszülő halántékkal. Távol a megkeseredett magyar társaságtól kiegyensúlyozott lennél, a cimboráid negyedévente járnának ki ingyen nyaralásra, te persze azt hinnéd, hozzád mennek. Vinnének neked Túró Rudit és bogyiszlói paprikát, te házi készítésű mozzarellával és jó minőségű kokainnal kínálnád őket. Az hozna vissza a látomásból, hogy megnyalnám a számat, a nyelvemet sértené a repedezett bőröm, a nyál csípne.
Azt akarnám, kérdezd meg, hogy még mindig félek-e a sárgától, és vigyorgástól torzult hanggal mondd, az pech, mert amúgy felajánlanád, hogy modellt állsz a következő sorozatomhoz, de csak egy kommersszé lett sportmárka citromszínű, susogós melegítőjében. Kívánnám, hogy ne várd ki, amíg abbahagyom a remegő nevetést, sorolj sárga dolgokat, amiket ajándékba szánnál nekem, gumikacsát, teniszlabdát és ananászt, amikor péntekente átjönnél, hogy lefesselek. Vágynám, hogy végül komoly hangra váltva kösd ki, minden alkalmunk után nekem kell fizetnem az első kör viszkit a Mamut Négyeshatosban.
Te hogy vagy, törnéd meg az ábrándjaimat. Haboznék, a fejemben a fogaskerekek nyikorogva állnának le. Azzal indítanék, hogy minden rendben, munka van, jól is vagyok. Hazudnék valamit, talán, hogy Franz Marc stílusa nyomán új sorozaton dolgozom, annak tudatában, hogy ha valaminek a nyomát említem, az érdeklődésed elporlad. Hozzátenném, hogy sárgát nem használok, és már közel az áttörés, egy külvárosi galériával tárgyalunk az első kiállításomról. Beszéd közben bántana, hogy megint gépelsz, kicsit irigykednék, amiért én nem írok ilyen gyorsan. Hamar elveszteném a türelmem, a mondatom közepébe szúrnám, sajnos mennem kell, fontos dolog, ügyféllel kell beszélnem, tudod, hogy van az, hadarnám a füledbe, előbb a kötelességek, utána az önmegvalósítás.
Megkönnyebbülve felelnéd, mosolytalan arccal, hogy persze, csak ügyesen, de ne vidd túlzásba, szia. Megint kivárnék, hogy hozzátedd, jó volt beszélni, hiányoztál, hiányzol, majd ismételjük meg, csak személyesen, de a csönd kínosan hosszúra nyúlna. Azt nyögném válaszul, hogy fullos, vigyázz magadra. Megijednék, hogy az izzadságszag telefonon át is érződik, de szó nélkül nyomnál ki.
Leteszem a mobilt, kimegyek az erkélyre rágyújtani, nézem a szarkát csupasz faágakon ugrálva, a galambokat keresem.
