Nem, nem örökre és igaziból lettem kutyás, hanem úgy tíz percre, átmenetileg. Otthonról elindulva a Bajza és a Damjanich utca sarkán álltam a zebránál, a zöldre vártam, akkor tette le a farát mellém egy foxiküllemű, majd amikor elindultam, a legnagyobb természetességgel kezdett mellettem kocogni. Átértünk a zebrán, mentem egyenesen tovább, ő pedig nem tágított, sőt, biztatóan rám tekintett, és olyan pofát vágott, mint aki röhög, de ebben nem vagyok biztos, mert nem vagyok kutyás, nem értek az arcukhoz. Mentünk vagy tíz métert, jött mellettem, mintha az enyém volna, tartotta a tempómat, mármint azt a hátratett karral végzett, lassú lődörgést, amit sétának hívok.
A FREE SZFE új épülete előtt megálltam egy pillanatra, mert nagyon tetszik, hogy pár napja ott lóg a jelük az épület homlokzatán. A szabadság jelképe lett a logójukból, belőlük magukból pedig a szabadság képviselete. Az átmeneti kutyámnak is megtetszett az épület, mert míg a kapu előtt álldogáltam, odaszaladt az egyik sarkához, megszagolta és megcsóválta a farkát.
– Na, mit szólsz – mondtam neki –, mit szól hozzá, hogy éppen a szomszédunkba költözött a szabadság?
Megint megcsóválta a farkát.
– Aha – nyugtáztam –, akkor neked is tetszik.
Mentünk volna tovább, de ekkor társaságot kaptunk: egy nemtudommilyen fajta kutya libbent elénk, akinek egy-egy rózsaszínű cipő volt minden mancsán. Kutyacipő! Ilyet még nem is láttam! Szaporán és hangosan kopogott bennük a járdán. A kutyacipők úgy néztek ki, mint kis műanyag, kerek tokok, a tokcipő felvételében a gazdi segített, egy kedves arcú, középkorú nő, aki érdeklődve nézett minket.
– Hogy hívják? – kérdezte.
– Zsolt – válaszoltam.
– Érdekes név egy kutyának – nevetett föl, majd elkocogtak, a foxiküllemű meg rám nézett, s megint olyan pofát vágott, mint aki röhög.
– Ne röhögj – mondtam neki –, nem vagyok kutyás.
Mentünk tovább, a Rottenbiller utcai zebránál ismét várakoztunk, a kutyám addig letette a popóját, nocsak, gondoltam, megérdemelne egy jutalomfalatot. Átmentünk a zebrán, és balra fordultunk, én meg azt vettem észre, hogy milyen mosolygósak ma az emberek. Máskor nem szoktak ilyen barátságos képet vágni. Általában leszegett fejjel, magukba temetkezve inalnak, most meg mosolyog a szemük, ahogy megnéznek minket. Pontosabban a kutyát. Olyan vicces egy feje van a kutyámnak, hogy aki ránéz, annak jókedve lesz. Jött szembe egy nagydarab, kopasz, durva arcú fickó, ordítva telefonált, de amikor közelebb ért hozzánk, lehalkított a hangját, s odavetette a kutyámnak:
– Szevasz, Blöki – aztán ordított tovább.
Meg voltam lepve. Milyen jófej kutyám van, pedig nincs is rajta cipő. Apropó, nemcsak jutalomfalatot kellene vennem neki, hanem kutyacipőket is. Nehogy megfázzon itt nekem. Eredetileg a Dohány utcai trolimegállóba indultam, de most, hogy kutyám lett, át kellett gondolnom a programot. Hogyan száll föl velem? Se póráz, se szájkosár, se jegy. Aztán körbenéztem – és már kutya se. Olyan váratlanul lépett le, ahogy jött.
S már belém is hasított a fájdalom.
Jaj.