Időnként előfordul, hogy ugyanarra a színészre osztanak minden főszerepet. Jönnek is a problémák menetrendszerűen. Túlterheltté válik, egy-egy este szétesik az alakítása, nem lehet őt egyeztetni. Vidnyánszky Attila színházi ember, jól ismeri ezt a folyamatot. Mégis úgy tűnik, hogy nem lép el a szerephalmozás lavinájától.
Ha sorra vennénk a jelenlegi, egyre szaporodó titulusait, jókora listát tenne ki. Igazgatja a Nemzetit, szakmai szervezetet vezet, irányít egyetemi alapítványt, tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, tanít ki tudja a jövőben hány helyen és még rendez is. És most már a Kossuth-díj bizottságba is bekerült. Miért épp ott ne lenne számára hely?
Nem hiszem, hogy önmagában gond lenne ezzel, hiszen a miniszterelnök többek közt a művészeti élet elismert személyiségeit kéri fel ebbe a grémiumba. Vidnyánszkyt szakmai munkássága alapján besorolhatjuk ebbe a körbe. Csakhogy az utóbbi időben a kormányfőnek, ha kulturális vezetői, tanácsadói pozícióról gondolkodik, akkor azonnal elkötelezett, hithű harcostársa jut az eszébe. A Nemzeti Színház főigazgatója pedig nem tud nemet mondani, minden felkérésbe beleáll. Korábban kaposvári tanítványai is panaszolták, hogy nem jut rájuk elég ideje, és azóta híre ment, hogy ősszel rendező osztályt indít majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol ő az alapítvány vezetője is.
Említettem a rendezést. Néhány hónapja, amikor még lehetett, bent ültem a Nemzetiben a Rómeó és Júlia olvasópróbáján. Vidnyánszky Attila rendezőként irányította az eseményeket. Mesélt, zenéket mutatott, érezhetően élvezte. A szünetben beszélgettünk, más mellett az SZFE-ről is, és azonnal elkomorult. Belekerült egy másik szerepbe, amiben másként mozog, mint rendezőként. Nem is annyira mozog: egyre inkább az látszik, mintha mozgatnák.