Arról szavalnak hivatalos és félhivatalos szekértolók, hogy „vitathatatlanul” fejlődött a magyar futball; aki másként vélekedik, az a kákán is csomót keres, ha nem éppen hazaáruló. Mivel a kabinet gőzerővel tolja az állami pénzt a korszakilag huszonegyedik századi, de színvonalában továbbra is elmaradott labdarúgásba, hogy még nagyobbra nőjön a felcsúti, a kisvárdai vagy a mezőkövesdi óriás törpe, az, aki nem látja dinoszaurusznak, de legalábbis mamutnak a hatalmas manókat, csakis ócska libernyák – más szóval: közellenség – lehet.
Akkor nézzük a tényeket, bár azokat napjaink felkent futballmegmondói ugyanúgy nem szeretik, mint az illib honvédők az ország „szutykos ótvar” felét.
Szóval, 1972-től, amikor legutóbb selejtezős, illetve egyéb rájátszás nélkül jutott el a magyar válogatott az Európa-bajnokságra – korántsem mellesleg: annak is a legjobb négy együttese közé, hogy aztán a kertek alatt jöjjön haza Belgiumból a „szégyenteljes” negyedik helyezéssel –, tizenkét Eb-kvalfikációs sorozatot rendeztek. Az első kettőtől, az 1976-os és az 1980-as torna selejtezőszakaszától itt tekintsünk el, mert akkor még csak négy csapat szerepelt a csoportokban, igaz, már a második helyről sem lehetett továbbjutni. Attól kezdve viszont öt és hét résztvevő között mozgott a kvalifikációs létszám, az eredmények pedig 1984 és 2020 között szinte egyáltalán nem változtak. Íme, hazánk labdarúgó fiainak selejtezős helyezései (az évszám az Eb esztendejét jelöli, a pontszámok emelkedése pedig főként abból fakad, hogy 1996-tól a győzelem kettő helyett három pontot ért):
1984 : 4. Magyarország 7 pont (5 csapat).
1988: 3. Magyarország 8 (5).
1992: 4. Magyarország 8 (5).
1996: 4. Magyarország 8 (5).
2000: 4. Magyarország 12 (6).
2004: 4. Magyarország 11 (5).
2008: 6. Magyarország 12 (7).
2012: 3. Magyarország 19 (6).
2016: 3. Magyarország 16 (5).
2020: 4. Magyarország 12 (5).
Azaz háromszor harmadik, hatszor negyedik, egyszer hatodik helyezést értek el honfitársaink. „A megújulás évtizede”, ahogyan az MLSZ abszurd programja a tavaly véget ért dekádot láttatta 2011-ben, az Eb-takaró ellenére sem hozott javulást. A világbajnokság végképp nem szolgálhat plédül, hiszen az előző magyar vb-szereplés, 1986 óta az Eb-selejtezőkéhez hasonlóan szerény a mérleg, és nemzetközi könnyítés sem akadt. Ám három harmadik és négy negyedik helyezés mellett előfordult második hely is a kvalifikációs etapban, bár a páratlan finn segítséggel kivívott 1997-es pótselejtező a jugoszlávok elleni 1-7-be és 0-5-be torkollt. Na de húsz évvel később, a legutóbbi vb-selejtezőkön egyaránt tizenhárom pont volt a hátrány a portugál és a svájci válogatottal szemben...
A magyar–svájci 2-3-at sosem felejtem, mert másnap futár állt a kapuban, és hivatalos levelet hozott. Abban az állt: ne fáradjak be a „telephelyre” (sic!), a Népszabadságot „felfüggesztik”. Felhívtam Pető Pétert, hogy milyen levelet kaptam, ám kedves kollégám első – félénk – szava az volt: „Csak nem rosszul választottuk el Lichtsteiner nevét?” Ennél kicsivel súlyosabb a helyzet – mondtam, és Kósa Lajos ünnepelhette annak az orgánumnak a brutális bezárását, amelyet a debreceni gondolkodó a Völkischer Beobachterrel szíveskedett egybevetni.
Maradjunk a labdarúgó-összehasonlításnál.
Az eredménysorok nem különösebben mámorítók, nehéz differenciát felfedezni köztük, de az 1984-es selejtezőkön még ilyen tizenegyet is ki lehetett állítani: Mészáros – Martos, Kardos, Garaba, Péter – Hannich, Nyilasi, Burcsa – Kiss László, Törőcsik, Hajszán. A nyolcvannyolcasokon is gazdag volt a választék: Mészáros – Sallai Sándor, Róth, Garaba, Péter – Hannich, Kardos, Bognár, Détári – Kiprich, Kovács Kálmán. A tizenegyek összetétele a magam ízlését tükrözi, de tartok tőle, mindkét régi garnitúra „hangyányival” erősebb, mint a Gulácsi – Botka, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Kalmár, Nagy Ádám, Szoboszlai, Holender – Szalai Ádám, Sallai Roland összetételű kezdő csapat. Ha az olvasónak van kedve, játsszon el a gondolattal, hány mai játékosnak lenne esélye bekerülni az előző két együttes valamelyikébe. Azt hiszem, tömegbunyót kevesen vizionálnának. Bár a fiatalokban bízhatnak az egyszerre boldogok és boldogítók, az ifjaknak ugyanis hovatovább semmit nem mond Mészáros „Bubu”, Garaba Imre, Kiss László vagy Kiprich József neve, lassanként a táncos-trükkös Törőcsiké sem. (Nyilasi Tibor a Sport Tv miatt még „játszik”.)
Hiába, harminc év helyben járás több a soknál.
