A szerző „tiszteletben tartja, hogy eseményekre, időpontokra, adatokra, karakterekre mások nem pont úgy emlékeznek, ahogy ő, de nem tekinti magára nézve kötelezőnek, hogy úgy emlékezzen, ahogy mások, akik lehet, hogy nem jól emlékeznek, nem pontosan, sőt nem is egyformán…” – olvashatjuk a vaskos kötet előszavában.
A könyv tehát – műfaját tekintve – memoár, melyben a múltidézést dokumentumközlések, esszéisztikus meditációk tarkítják. A lényeg azonban az „eltűnt idő” evokációja, minden egyéb ennek van alárendelve, s így itt is messzemenően érvényesül az emlékirat egyik eredendő sajátossága: a memória működésének szuverenitása, vagyis szubjektivitása. A mű, miként a lakonikus (és archaikus asszociációkat ébresztő) cím oly találóan jelzi, éppen ettől az övé, ha netán rosszul emlékezne valamire, a tévedés mikéntje is mindenekelőtt őt magát minősíti: a hajdani esemény így él Presser tudatában, s itt ez a végső érv. Heller Ágnes szavaival: „Ha memoárt írok, belső történést rögzítek, ha történetet írok, külsőt.”
Persze, e „belső történést” itt szükségképp át- meg áthatja, jórészt meg is határozza a külső: Presser emlékezés-folyama ennyiben az elmúlt több mint fél évszázad különös metszetű korrajzát nyújtja. S amint ez közismert, a szerző az Omega, majd kiváltképp az LGT tagjaként a fellépések során nemcsak a korabeli Magyarországot járta be, hanem gyakran megfordult a szocialista országokban, és a „vasfüggönyön” túl is, a kibontakozó kép tehát elég komplex és kellően árnyalt. A hazai viszonyok fölelevenítésében a nyomasztó szűkösség, a mindent beborító szürkeség, a bornírt hivatalosság élménye váltakozik groteszk vagy egyenesen abszurd példákkal. De amikor egy NDK-béli fellépés után valamelyik helyi funkcionárius azzal tetézi szidalmait, hogy „das ist nicht Ungarn!”, a „legvidámabb barakk” közhelye szinte érdemi tartalommal telítődik, még ha némiképp ironikus felhanggal is.
Az emlékezés középpontjába törvényszerűen az alkotói pálya kereteit meghatározó LGT, a zenekar belső viszonyainak, „létmódjának” ábrázolása kerül. Az örökkön úton lévő, valamelyest a vágánskultúra nagy hagyományait folytató zenészek élete – legalábbis ezen a szinten – kettősséget mutat: laza, vidám, bohém és kreatív egyfelől, de másfelől ott vannak a véget nem érő, éjszakába nyúló próbák, a küzdelem a megálmodott hangzásért, a szövegbe tökéletesen illő szavakért. Végső soron: munka ez is, kemény határidőkkel, nemszeretem kötelezettségekkel.
Sokrétű mondandóját Presser invenciózusan szerkeszti fejezetekbe, érdekes, a lényeget megvilágító epizódokkal tarkítja az alapsztorit, a jól ismert sárga színnel emeli ki a történet intézményi, személyi hátterét fölvillantó szövegrészeket. Élményvilágának megjelenítéséhez tehát neki megfelelő, saját formát teremtett. A szerző sodró ritmusú elmesélő, színesen ábrázol érzékeny (konfliktus)helyzeteket, alakjai elevenek, karakteresek. Az előadásmód szellemes, ironikus-önironikus, a poénok pedig hatásosak.
Presser emlékirata magától értetődően a tragikus veszteségek mementója is. Az LGT első, nagy-nagy csapatából – Barta Tamás, Laux József, Presser Gábor, Somló Tamás – már csak a szerző él. S a madarak egyre csak jönnek, jönnek… Nem sokkal e könyv megjelenése után távozott el a fölelevenített történetekben jó néhányszor szereplő Mihály Tamás, a legendás zenésztárs, az Omega basszusgitárosa. – Az egykori feledhetetlen közös élmények felelevenítésében tehát immár mindig ott bujkál a mulandóság fájdalma is. Egy prágai koncert hol félelmetes, hol mennyekbe röpítő viharos fordulatait elmesélve nemigen lehet más a konklúzió: „Borzalmas érzés, hogy már nincs kivel együtt örülni az emlékének”. (Ugye, emlékszünk még Salinger szállóigévé híresült intésére: „Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog” – Barna Imre fordítása).
„Párszor leírták, jó párszor hallgattam, hogy ha nem ide születsz, s nem magyarul szólnak a dalaid, lehettél volna világhírű. Nettó marhaság. Így is lehettem volna. Meg lehettem volna valaki más, de más – az valaki más lett. Én hálás vagyok azért, hogy ide születtem – jó az azért fontos, hogy nem tíz évvel korábban… –, s hogy ezt a nyelvet értem, beszélem, olvasom és írom valamennyire.” – Persze, a világhír e meglehetősen illékony-csalóka ígéretén aligha érdemes hosszasabban meditálni. Amúgy is millió változata, fokozata van, s Presser művészi teljesítményét vitathatatlan nemzetközi (el)ismertség övezi. Világhír, ha úgy tetszik. De talán fontosabb ennél, hogy immár több nemzedék az ő dalai révén, az általuk teremtett zenei nyelv segítségével élheti át – katartikusan – örömeit vagy fájdalmait.
