Majdhogynem harminc évet kellett rá várni, de végül csak beért az apám nevelése: szeretem a rendet. Persze nem azt az elvágólagos, katonás rendet, ahol már egy ferde porszemért is büntetés jár, hanem a kreatívat, a megengedőt. Mert itt is vannak fokozatok: a könyveim között szigorúbb, hogy rögtön megtaláljam, amit keresek, tehát műfaj és nemzetek szerinti az elrendezés, a ruhák között már csak úgy nagyjából, néha a zokni átruccan az alsógatyákhoz. A papírjaim és jegyzeteim világában pedig kreatív rend uralkodik, akár a gázszámlán is lehet értékes feljegyzés a következő regény egyik hőséről vagy a biztosító ügyintézőjének telefonszáma, és mindez jól megfér egy sebtében leírt interjú szövegével, amit két-három nap után már én magam sem tudok elolvasni. Apám viszont inkább a katonás felé hajlott: ne legyen elől ruha, csak az a könyv legyen az asztalon, amit épp olvasok, papírok a fiókban stb. Ez a rend megfojtott, megölt, éreztem, hogy már ilyen mereven is gondolkodom, nem mondat jut az eszembe, hanem képlet.
Ma már viszont tudom, hogy a rend, a rendem nélkül nehezebben megy az írás, a káosz felzaklat, alig jut eszembe valami, ami mégis, az meg kész összevisszaság. Csak nyugalomból lesz izgalom, és szenvtelenségből igazi érzés, ezt már rég megtapasztaltam. Ha szakítás, munkahelyről való elbocsátás után állok neki írni valamit, a szöveg elnehezül az önsajnálattól, ott is kesereg, ahol vidámnak kellene lennie. Nyekergő, nyúlós, szenvedős sláger lesz belőle, csupa óóóbébi meg míszjú. Nincs távolság semmitől.
Na, most képzeljék el mindezt költözéskor. Amikor minden a feje tetejére áll, ősrégi csontvázak hullanak ki a szekrények mélyéről, a nejem percenként kérdezi, hogy kell-e neked a tavalyi rövidnadrágod, és melyik kislámpát vigyük, a tört fehéret vagy a vajszínűt? (Miért, ez két szín?) Mert az történt, hogy most először állunk egy last minute-es országváltás előtt. Amikor ugyanis utolsó aktusként bemutattuk Dusi új és ropogós lakcímét a bécsi suliban, hogy kvázi ezzel szentesítsük a szeptemberi iskolakezdést, és mint aki jól végezte a dolgát, már indultunk volna haza, az igazgatónő bólintott, és azt mondta, köszönöm, akkor várom a gyereket jövő héten. Tessék, kérdeztük könnyed társalgási hangnemben. És még nevettünk is, hogy úgy értettük, hogy jövő hét, holott nyilván nyár végét vagy szeptember elsejét akart mondani. Vagy ez valamilyen helyi humor? Nem az volt.
Az igazgatónő szelíden, mint két eltévedt asztronautának, elmagyarázta, hogy a gyerek immár bekerült az osztrák iskoláztatási rendszerbe, ahol hatéves kortól kezdik az iskolát, de mivel mi hoztunk igazolást a halasztásról, így Vorschulébe (még egy szó, amit egy életre megtanultam), vagyis előiskolába kell járnia. Az meg február nyolcadikán kezdődik. Punkt. És a szekszárdi óvoda nem jó? – kérdeztük bágyadtan. Á, nem, mosolyodott el, mintha csak valamilyen huncutságra kértük volna az asztal alatt. De hát át akartak jönni, nem?
Persze, de arra még lett volna fél év. Testi, lelki felkészülés. Ügyeknek hosszas magyar intézése. Kábé úgy éreztük magunkat, mint akikkel közlik, hogy gyerekük lesz, majd pár perc múlva a nővér térül-fordul, és már hozza is a bepólyált csecsemőt, tessék, lehet hazavinni!
És ezzel elkezdődött valami olyan felfordulás, amit öröm lenne nézni, ha nem velem történik. A fél életünkből kellett hirtelen annyi cuccot szelektálni, lepárolni, ami befér az autóba, a többi majd csak akkor jön, ha már rendes albérletünk lesz, hosszú távú. Ami elbír sok könyvespolcot, még több doboznyi könyvvel. Addig a mostani mennyiséget kellett valahogy szétosztani a dermedt rokonság között, majdnem úgy, mint amikor Mr. Bean a nagyon nem szeretett tatárbifszteket próbálja eldugdosni mindenhová: szalvéta alá, sótartóba, valakinek a zsebébe. Kinek kell egy polcnyi tudomány? Vagy inkább kortárs magyar irodalom? Az könnyebb, de több helyet foglal…
És mivel a felfordulás ritkán jár egyedül, a pakolás közben kiderült, hogy hétfőn farsang, ahová Duska Luke Skywalker jelmezben szeretett volna menni. Így az anyósomat a konyha könnyed szétszedése közben beavattuk a Jedik ruhakultúrájába, hogy meg tudja varrni a galaxis legklasszabb viseletét még a tatuinos időkből, hogy az erő legyen velünk, mert más nem nagyon. (Az angyal szerencsére igen előrelátóan már karácsonykor hozott egy fénykardot, ami pont úgy sistereg, mint az igazi.) Nem tudom, keresett-e már valaki cérnát és tűt széthányt dobozok közt mérsékelt kétségbeeséssel abban az idősávban, amikor más boldog ember békésen alszik? Azt hiszem, ez is felér egy csillagok nélküli háborúval.
De végül minden szál összeért: a jelmez elkészült, jöttek-mentek a szállítók, a nadrágok is megtalálták a maguk helyét, viszonylag én is jól bírtam a káoszt (csupa-csupa halk szentségeléssel odabent), bár néha megmakacsoltam magam egy-egy tárgy kapcsán. A sodrófához és a könyvteraszos bögrémhez például mindhalálig ragaszkodom. Inkább legyen egy pulóver mínusz, de azt vinnünk kell. Országot tán még tudok váltani, de rigolyákat már nem nagyon.
