A háláról
Ha te nem vagy, nem élek palotában – ez igaz.
De a lelkem sem volna – mint vihar roncsolta vitorla –
szemétre szánt selejt. A háboru lételemed:
kín által jöttél a világra, mint mások is,
és csatazajban, mint csak kevesek. Felperzselsz hát
minden várost, amelyik veled szembeszegülni merészel,
végül megállsz a terméketlenné tett földön,
házak forró romjai közt, fél szemmel se figyelve
arcát a szenvedőknek – s beárazod akkor a békekötést.
*
Hála, isten
Azt beszélik, bikát áldoztál, miután
összefeküdtem veled, te nyomorult,
mert hálás vagy Apollónnak ezért. Hát
elvétetted, te barom. Hermészt illeti hálád.
A jóslat
Takarodj a szentélyből, nyomorult! –
üvöltötte Pűthia, s ő futott
szörnyű sorsa elé.
*
A jóslat
Kár volt az áldozatért. Lehetett volna egy jó
vacsoránk. Termőből az évszak úgyis épp
terméketlenbe fordul át, a jóslat pedig úgy szólt
az imént, hogy tavasszal már fölöttem nő a fű.
A Kis Kutya csillagkép alatt
Az istenek összezavarták, mit Püthia jósolt.
Persze, ki tudja? Magas árról hadovált, hullámról,
s most mint tű a rózsalugasban, szúrja fejünket a nap.
Az aszály évada ez, és ha élni szeretnénk,
mindenért, a borért is, rengeteget fizetünk.
*
A csillagos ég
Hajdan csillagos égre ha néztem, apám mesélt,
hogyan keletkezett a halvány ösvény odafenn.
„Rheia vagy Héra dús melléből kilövellt?
Valamely durcás kicsi isten vagy hérosz
köpte az égre az anyja tejét? Nem tudjuk.
Az ösvény isteni mű. Csak az isteneket
teremtette meg az emberek képzelete.”
