Nem állítanám, hogy tartottam ettől a pillanattól, ám készültem rá. Azt akartam, hogy amikor szóba kerül, akkor higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan tudjak felelni arra a kérdésre, amire nem lehet válaszolni. A világ végéről van szó, s arról, hogy ezzel miképpen szembesül egy lassan 8 éves kisgyerek.
A hétvégén megtörtént. Beavatásnak nem mondanám, annál kevesebb volt, de hétköznapi beszélgetésnél valamivel több. Kis sírást okozott, s félórányi félelmet. Félóráig tartott, míg a leánykám megnyugodott – hogy a bensőjében utána mi zajlott le, azt nem tudom.
Ártalmatlanul indult a dolog, a leánykámmal egy új, doku nevű kártyajátékot játszottunk, és amikor a gyerek nyert, akkor hatalmasakat nevetett, amikor vesztett, akkor meg potyogott a könnye, s erről nekem a világ vége jutott eszembe. Egyszer mindennek vége lesz, ezen csak nevetni vagy sírni tud az ember. Ahogy a lapokat kevertem, az ősrobbanás vagy ősrobbanások elméletén járt az eszem, s arra gondoltam, hogy elmesélem a leánykámnak azt a vicces elképzelést, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt a nagy semmi, és a nagy semmiben egy mérhetetlenül kicsi valami egyszerre csak felrobbant, s ebből lett minden, még az az asztal is, amin éppen kártyázunk. A 8 éves természetesen kinevetett, s azt mondta, hogy a semmiben nem lehet valami, mert akkor az nem semmi volna, hanem valami. Mire azzal vágtam vissza, hogy a semmit nem úgy kellene elképzelni, mint a semmit, hanem úgy, mint fölöttünk az égboltot. Látszólag az is egy nagy üresség, mégis tele van mindenféle izével, molekulával.
– Inkább osszál – mondta a gyerek ásítva, de nem hagytam magam lebeszélni.
Azt magyaráztam neki, hogy az ősrobbanás talán nem is a semmiben történt, hanem egy iszonyú nagy valami kellős közepében.
– Képzeljük el a Földet, mint egy nagy valamit, s képzeljük el, hogy a Föld belsejében egy kis semmi felrobban, és szétveti az egész bolygót – mondtam lelkesen.
– De hiszen akkor megsemmisülne a Föld! – legyintett a gyerek, mire (én marha) rávágtam, hogy előbb-utóbb úgyis meg fog semmisülni, mert eljön a nap, amikor a Nap felrobban és vele együtt elenyészik a Föld is.
Na, ezt nem kellett volna.
– ANYA! – bődült el a gyerek. – Anya?!
Majdnem kiszaladt a számon az a rossz poén, hogy nem kell izgulni, hiszen a Földdel együtt az iskola is megsemmisül, így a Nap halála után nem lesz több házi feladat sem, de inkább hallgattam. Aztán az ölembe vettem a megrettent gyereket, és elmondtam neki, hogy a Föld megsemmisülése olyan, de olyan, de olyan nagyon soká lesz, mintha azt mondanánk, hogy meg se fog történni.
– De meg fog történni? – pillantott rám a leánykám olyan éles, átható tekintettel, mint egy inkvizítor.
– Igen – válaszoltam higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan, mire elkomorodott, s körbenézett a szobában.
Voltaképpen emiatt írtam meg ezt az egészet.
Hogy a gyerek körbepillantott, megnézte a játékait, ruháit, a festőkészletét, meg az új, elemes ceruzahegyezőjét. S láttam a szemén, hogy rádöbbent: van mit veszítenie.