Joggal emlegetik azok, akik emlegetik, hogy nincs erősebb bajnokság a magyarnál. Akik ilyesmit hajtogatnak, talán még Kásler miniszter szavain is kiigazodnak, de Müller Cecíliának talán már ők sem hisznek, ha bevallják, ha nem. Pandémia idején nincs rosszabb a teljes bizonytalanságnál – illetve, van: a gégecső, még inkább a lassú, fulladásos halál –, úgyhogy különösebb kárpótlást nem nyújt a NERB1, ám valahol, tudat alatt azért jó érzés, hogy micsoda nagyszerű dolog ez az első osztályú, sőt osztályon felüli vetélkedő.
Bizonyítékul itt van az FTC idei szereplése. Ezt az együttest nemrégiben az ország második legjobb csapatának választották, miután – többségükben egymeccses párharcokban – bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ahol aztán hat mérkőzésen egyetlen pontot „gyűjtött”, szerzett öt és kapott tizenhét gólt. Normális helyeken úgy mondanák, szerény készlet lehet az, amelyből a statiszta brigádot emelték ki az esztendő második legjobbjának, de nálunk nem törődnek afféle csekélységekkel, mit gondolnak mások. Azzal azért nehéz lehet lelkiismeretileg elszámolni, hogy még az 1965-ben Vásárvárosok Kupája-győztes FTC sem volt dobogós Az év sportolója választáson, pedig az a csapat kiejtette az AS Romát, a Bilbaót, a Manchester Unitedet, majd a torinói (!) döntőben legyőzte a Juventust. Dvali, Heister, Laidouni, Haratyin, Uzuni, Tokmac, megannyi derék gazdasági bevándorló a mai korszellem szerint többre vitte Nováknál, Mátrainál, Varga Zoltánnál, Albertnál, Rákosi Gyulánál, Fenyvesi Máténál, ami messzemenően érthető, hiszen az utóbbi körben csak két nyavalyás világválogatott, egy nyamvadt aranylabdás, továbbá egy kétszeres olimpiai bajnok található. Az ötkarikás viadaloknak a futballban amúgy sincs igazi jelentőségük, hiszen amatőr vagy korosztályos tornák zajlottak és zajlanak (talán) a játékokon; azért az 1972-es döntős szereplés óta csak egyszer, 1996-ban jutott ki az olimpiára magyar labdarúgócsapat, s akkor is csupán eggyel szerzett kevesebb pontot, mint az FTC a 2020-as BL-ben.
Helyben vagyunk. Az NB I-ben megkezdődött a tavasz, és a felülmúlhatatlan Ferencvárosnak az első négy mérkőzésén öt ponttal kellett beérnie. Igaz, extraklasszis ellenfelei voltak, mint a felcsúti és a kisvárdai csapat, továbbá az Üllői út vendégeként 1-0-ra győztes Diósgyőr, amely ebben a szédítő mezőnyben kénytelen az utolsó helyen kullogni. A kisvárdai együttesben annyi magyar, ahány brazil szerepelt – három –, s mert az FTC-ben is volt kettő, több brazilt aznap csak a Palmeiras–Santos Libertadores Kupa-döntőn (1-0) láttam. Itt hadd vessem közbe, hogy amikor a Sport Tv-ben annak idején megkérdezték tőlem, mit szólok Isaelhez, a Ferencváros új szerzeményéhez, azt feleltem: milyen brazil lehet az, aki Magyarországra szegődik? A válasz érezhetően tűnődést váltott ki, de ma már nincs min lamentálni: ez az Isael az ősz végén – az osztályzatok alapján – épphogy befért az NB I száz legjobb labdarúgója közé. A kisvárdaiak tizenhárom külföldit felvonultató dél-amerikai különítményének kiváltképp értékes tagja lehet viszont Sassa, akit egyszerre két játékos helyett is becseréltek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei hírportál tudósítása szerint. Az 1-1-gyel zárult találkozóról készült beszámoló objektív címe az volt: „Történelmi Kisvárda-gól a Fradi otthonában”.
Felcsúton szolidabban fogadták ugyanazt az eredményt, sőt még a kormánypárti Magyar Nemzet is azt írta: „Uzuni mentette meg a Fradit az idei második vereségtől”. A másik kis csapat kevesebb ismeretlen légióst küldött a pályára, mint a Várda GT: a külföldiek–magyarok aránya 7:5 volt. S máris javítok. Dehogy kis, nagy csapat mind a kettő. Elvégre egyaránt ikszelt a múlt év legnagyobbjainak egyikével, amely még így is utcahosszal vezet, mert a takarékliga további óriása, a Fehérvár egyenesen kikapott az ellenállhatatlan Kisvárdától (meg a kilencedik helyen botorkáló Honvédtól is). Lám, milyen értékes az az Üllői úti egy pont a zöld-fehérek számára!
Épp olyan becses, mint a jelenkori NB I.
