Az elmúlt hetek egyik fő kulturális témájává nőtte ki magát, hogy megépülhetne-e mégis az eredetileg Budapest 12. kerületébe, az Apor Vilmos térre tervezett Szentek és kárhozottak temploma néven ismert, gigantikus Makovecz-templom. Mivel mindez az egyre alacsonyabb nézettségű Hírtévé egy január elejei műsorában került elő, eleinte én is azt hittem, mindez csupán a szokásos, év elejei témaínség izzasztotta elő.
(pro, kontra) A téma aztán nagyot futott - és persze sikerült vele rengeteg fölösleges indulatot generálni vele és kevéske valószínűség morzsát. Az egyik oldal a 15 éves tervet hasonlította többek között rögtön a Gaudi Sagrada Familia-jához, meg mindez építészeti „látomás” "koronaékszer, az életmű csúcsa", a "templom, amiben "megjelenik a teljes életmű esszenciája", a másik oldalon nevezték borzalmasnak, gigantománnak. (A legviccesebbnek a Papundekli Usztasa Építészet kissé punkos meghatározást találtam – természetesen azon kívül, hogy a valósághoz semmi köze, indulatot viszont annál többet jelez.)
Na, de mi a Valóság?
(kontra) A valóság ez esetben az, hogy egy látványtervről beszélünk az építész halála után lassan tíz évvel. És attól a nem mellékes körülménytől se tekintsünk el, hogy egy katolikus templom megépítése kiindulásként a katolikus egyházra tartozik, továbbá azon a helyen már működik egy templom. Továbbá nemrég maga Erdő Péter bíboros nyilatkozta azt, hogy Budapesten nincsen szükség még egy székesegyházra, hiszen csak az Esztergom-Budapesti egyházmegyében van két bazilika. Arról természetesen udvariasan nem ejtett szót, hogy ők már a piliscsabai Stephaneum (1995-2005) tervezése és megépülése idején sem értettek éppenséggel mindenben egyet, sőt…(Többek között a Makovecz által használt erősen világi, olykor pogány szimbólumok és formai kelléktár miatt. Így a katolikus teológia szerint egy ilyen katolikus templom elfogadhatatlan lenne.)
Akkor mégis miért került most elő ez a megvalósulás közeledtét hirdető információ? Mert ha az egyház nem is nagyon akarja, valakik talán mégis. És lehet, hogy a tervezett helyén nem épül meg, a templomok egykor az egyház hatalmának emlékművei voltak, most, hogy Makovecz Imre és munkássága hatalmi fétis lett – ha valakik úgy akarják -, akár megépülhet majd máshol. Esetleg egy Makovecz skanzenben. (Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez ő maga.)
(pro) Makovecz épületei mégis sokkal monumentálisabbak és emlékezetesebbek annál, hogy csak úgy ne vegyünk róluk tudomást. Lehet szeretni őket vagy utálni, de megkerülni nem. Égbe törés, antropomorf formák, betonból kiöntött, sebzett, magyar barokk templomtornyok - csupa demonstratív gesztus – ez a monumentum építészet egyszerre nagydrámai, égbekiáltó épületszobrászata. Nyilván sokan jártak már a Farkasréti temető fő ravatalozójában (1977), aminek bordázata egy mellkast formáz, Piliscsabán például főleg a két, egymásba boruló kupola képét nehéz elfelejteni – mindez túl van az esztétikai „tetszik – nem tetszik” világán. És ugyan sok lenne itt a ha…, de ha semmi mást nem veszünk figyelembe, -, ő volt az a kortárs magyar építészünk, aki majdnem a világhírig jutott el és ezt kevesen mondhatják el magukról. Tetszik, nem tetszik tehát ő a mi közös hagyatékunk még akkor is, ha az a bizonyos organikus építészet a világban sokkal tágabb univerzumot jelent, mint amit egy Makovecz templomon érzékelhetünk. Makovecz Imre monumentalitása egyszerűen fotogén – és ma, az online világában így, egy-két fotós posztokon keresztül látjuk a világ építészetét is.
(kontra) Makovecz építészete tehát monumentális, nálunk szokatlanul egyéniség központú, de mégis csak építészet, ahol a használhatóságot is firtatni kell. Már pedig esetében mindig, mindenhol felmerült, hogy a belső funkciókra keveset adott, a templomi megjelenés idővel nehezen tudta ellensúlyozni a beázásokat, a kifűthetetlenséget, a faanyag szomorú elöregedését. Az építészeti víziók könnyen fajsúlytalanná válhatnak, ha a mára divatossá vált szempontok szerint az energetikai állapotukat, fenntarthatóságukat, a funkcionalitásukat és egyáltalán az épületet használók igényei szerint vizsgáljuk. Az idő múlását valószínűleg nem illik rajta számon kérni, de a látomások mögül túl gyakran hiányzott a minőségi építői tudás. A legjellemzőbb visszatérő probléma a szokatlan formákra visszavezethető okokból a vízelvezetéshez kapcsolódik, ez bádogozási, tetőfedési munkák javításával, cseréjével, kiegészítésével valószínűleg minden esetben orvosolható lesz. A nyolcvanas-kilencvenes években nagy keletje volt például a jurta formájú, kerek, a fa főszereplésétől áthatott, „makoveczes” családi villákat. 30 év elteltével érdemes megnézni, hogyan árazza be ezeket az ingatlanpiac.
(pro) Sok mindent illik tehát itt szét szálazni egy látványterv és egy életmű ürügyén: konkrét építészetet, az építészet ideáit és persze a politikát. Utóbbit most direkt hagyjuk, a politikai szereplő Makoveczről próbáljuk meg lehámozni az építész Makovecz Imrét és teljesítményét.
(kontra) Ugyanakkor nem hagyhatjuk ki a generációs szempontokat. Amikor például egy kommentelő az Apor Vilmos téri templom látványtervét Mordor várához hasonlítja a Gyűrűk urából, az először csak vicces, de rögtön rá is világít arra, hogy annak a közönségnek, aki erről véleményt nyilvánít, egyre gyarapodóbb része mit sem tud Rudolf Steinerről, antropozófiáról vagy éppen a templomi ábrázolások liturgiai követelményeiről. Egy fiatal építész, Smiló Dávid (igen, mert fiatal építészek is vitatkoznak erről) egy másik kommentfolyamban szellemes kategóriákat állított fel a Makoveczi tanok körül azonosítható kicsomósodásokról. Eszerint vannak a hagymatikumisták (Makovecz makói művelődési háza) és a krisztinavárosisták (a főszereplő templomterv eredetileg Krisztinavárosba készült): előbbiek Makovecz Imre halálával befejezettnek tekintik az életművet és józanabb módon a megépült életmű műemléki védelmét és építészettörténeti, szakmai feldolgozását tartják szem előtt, utóbbiak szerint az életmű bebalzsamozandó, azaz Makovecz Imre halálának ellenére is él, és a meg nem valósult műveket is meg kell építeni.
Kisebb szekta a cápaistáké (Makovecz korai csárdaépülete Velencefürdőn), akik szerint valahol a rendszerváltás körül van az a határvonal, ahonnan az életmű elkezdett sajnálatosan barokkosodni – és ott vannak még a visegrádisták (erről lesz később szó), tömörülést, akik számára sokkal inkább azok a nyolcvanas évekbeli építőtáborok jelentették a kovászt, ami az építmények helyett inkább a táborszervező Makovecz személyét tette meghatározóvá.
(pro) A Makovecz legendárium valóban a visegrádi táboroknál kezdett igazán formálódni, amikor 1980 tavaszán néhány építészhallgató Makovecz Imre vezetésével minden nyáron tábort vert Visegrád mellett a Pilisi Parkerdőben. Mindez építészek nemzedékeit indította el alternatívák felé, akkor, amikor a hivatalosságot leginkább a panelépítészet uralta. De Makovecz Imre már sokkal korábban kinőtte a tervasztal fölé görnyedő szakember szerepét, a vidéket járva nemcsak formai motívumokat gyűjtött, hanem szociológiait is. Az elsorvadásra ítélt falvak megmaradása érdekében fiataljaival civil falugondnoki mozgalmat szervezett (a fiatalok egy-egy falut, települést „fogadtak örökbe”, azaz ingyenes építészeti és más tanácsadással segítettek), ebből nőtt ki később a szocialista egyen művelődési házak kritikájaként megfogalmazott faluházak mozgalma is. Ez is Makovecz életművéhez tartozik, még ha ez egyre inkább már csak az építészet szellemtörténete
(pro és kontra) Én magam cápaistának tartom, de ez szinte magánügy. Miközben utolsó évtizedében Makovecz Imrét lassan önmaga emlékművévé avatták, körülötte epigonokkal és a lassan szentírássá tett építészeti formakészlettel, azért a sevillai világkiállítás magyar pavilonja után is készültek emlékezetes épületei - ez életmű van akkora, hogy mindenki találhat benne magának valót. Aztán a tanítványi körökből vált ki Nagy Tamás, Ekler Dezső, Vincze László és mások, akik úgy vitték tovább a Makovecz mellett felszedett muníciót, hogy abból sokszínű és a mester árnyékát elhagyó és erőteljes építészet szülessen.
A szentté vagy kánonná avatás viszont senkinek nem tesz jót. Hiába vonzza a mindenkori hatalmat a szimbolikus, emlékmű típusú építészet, mindig az utókor mondja meg, 20-30-50 év múlva mi tart majd maradandónak. A kortárs építészet többsége pedig mindig funkciókat szolgál ki, és nagyon ritkán tud mit kezdeni a látványosan drága, viszont kevésbé használható épületekkel.
