Az csak a látszat, hogy a kormány a Klubrádió elhallgattatását szeretné. Pontosabban szeretné ő, szívből, igazán, csak éppen az adott nemzetközi környezetben, a jogállamisági eljárás lehetőségével kalkulálva nem biztos, hogy ennek a vágynak van realitása. A valószínűsíthető cél tehát a második legjobb megoldás: bizonytalanságban tartani az egyetlen, viszonylag széles hatósugarú (bár nem országos, csak regionális) kormánykritikus rádióadót; olyan helyzetben, amelyben a sorsa nem egzakt jogszabályi előírásoktól, vagy pláne szerződésektől függ, hanem kizárólag a frekvenciákról egyirányú politikai preferenciák mentén döntő, csupa fideszes tagból álló Médiatanácson múlik, lehetőleg minél hosszabb időn át.
Ez a helyzet létrejött, amikor hónapokkal ezelőtt bejelentették, hogy nem hosszabbítanak szerződést a Klubrádióval, és prolongálva lett, amikor a már futó frekvenciapályázatot a minap felfüggesztették. A helyzet az ügy összes érintett szereplőjének – a sokszínű és pártatlan tájékozódás/tájékoztatás jogával élni kívánó állampolgárnak, a Klubrádió közönségének, a rádiócsatorna munkatársainak, tulajdonosainak és a frekvenciára szintén aspiráló többi jelöltnek - rossz. Egyvalakinek viszont jó, aki látszólag nem is résztvevője az ügyletnek, valójában viszont ő az igazi főszereplő: a kormány(párt)nak, amelynek az igényei szerint a magyar médiajog, meg – időnként az egypárti ihletésű és támogatottságú jogot is nyíltan sértve – a hazai nyilvánosság gyakorlata alakul.
Amit látunk, az egyfelől nyílt cenzúra - amennyiben az állam akár csak átmenetileg is elveszi a frekvenciát a kormányüzenetek tolmácsolása helyett híreket szolgáltató utolsó közéleti adótól. Másfelől annak a nyilvános tesztje, hogy történt-e bármi érdemleges változás Európában a jogállami csomag elfogadásával. Ha ugyanis ezután is simán megtörténhet, hogy a kormányzat a választási kampányidőben a neki nem gazsuláló médiaorgánumokat lekapcsolja, akkor az egész cirkusz pontosan az volt, aminek látszott: sok hűhó semmiért.