Semmi sem vidít fel jobban, mint a hóesés. Gyermekkoromban majdnem úgy vártam az első hóhullást, mint a Mikulást. Főként, hogy gyakran majdhogynem egyszerre érkezett a kettő. Emlékszem, volt olyan óra még elemiben talán, amikor az ablakhoz tódultunk, mert olyan szépen szállingózott. A Láncos-templomra és az előtte lévő útkereszteződésre néztek akkor az osztályterem ablakai, és ámulva néztük, ahogy a nagy pelyhek lassan beborítják a kis templomkertet. Egy-két percre félbe is szakadt az óra, de aztán gyorsan visszatereltek minket a padba. Már akkor sem a csodák terepe volt az iskola.
Anyám már akkor sem szerette a telet, neki a hó egyet jelentett a sóval kevert vizes latyakkal, vagy ha megmaradt, akkor a seggre eséssel. Akkoriban, a nyolcvanas évek Szatmárnémetijében még nem tisztították olyan bőszen a járdákat, így hazafelé az összes sikanyót (a megfagyó havon kialakuló jégcsíkot) ki lehetett próbálni, és kicsit nevetni a toporgó, minden lépésükkel az esést feltételező felnőtteken. Egyszerűen nem értettem, hogy nem lehet szeretni a telet. A szánkózást, a hócsatákat, a hóemberépítést, a lányok megmosdatását, meg az egész szikrázó békességet. Persze ha én is ingáztam volna hajnalonta Nagykároly felé a fűtetlen, széteséshez közeli buszokon, akkor könnyen lehet, hogy egy életre megutálom a hideget. Persze a tél sem kedvelte őt, egyszer egy nagyobb szánkózás és egy felborulást követően arcüreggyulladása lett, ez sem növelte benne az évszak népszerűségét.
Ha hullott a hó, nekem mindent be lehetett adni. Jézuskát, mennyországot, szebb jövőt. Mindenben hittem. Még abban is, hogy az eszkimóknak több száz szavuk van a jeges csapadékra (nincsen). Vagy legalábbis nem kételkedtem. (Tán ha a hegyekben élünk, fel sem tűnt volna a diktatúra.) Még ma is úgy gondolom, hogy a hó Isten leplezetlen rokonszenve a teremtménye iránt. Ajándék. Kell valami, ami időnként elfedi az általunk létrehozott világ visszásságait, tévedéseit, ellentmondásait. Amikor a kegyelem kézzelfogható bizonyíték, nem teológiai fogalom a hittanórán. A végtelen hótakaró számomra a szabadság jelképe, a végtelen lehetőségeké. Persze könnyen lehet, hogy Amundsen vagy a Déli-sarknál odavesző Scott nem így vélekedett erről, és csak a tankönyvek tanítják így a példájukat.
Ma Dusi arcán látom azt a földöntúli örömöt, ahogy a kétcentis hónál is visongva rohan ki az udvarra, és egyszerre akar hógolyózni és hóembert építeni, miközben a nyersanyagot úgy kell felvakarni a földről. (Vajon az eső, a viharos szél, a hőguta miért nem vált ki belőlünk ilyen univerzális csodálatot? Hívei persze ezeknek is vannak, de a slágerlistát szerintem messze a hóhullás vezeti.) Aztán persze mégis lett hóember, illetve hómanó, vagy inkább amolyan liliputi hóvakarcs. Próbáltam neki arról mesélni, hogy a hócsata mindig másnap az igazi, amikor a friss hó kicsit megtöpped, parányit felenged, azt lehet csak gyúrni igazán. És azzal már komolyan lehet célozni is. Az már rendesen puffan a ház falán, és az ablak sincs biztonságban tőle.
Nem nagyon értette. Manapság ritka errefelé a több napig is megmaradó hó, még latyak sem igazán lesz belőle, csak egy volt-nincs tünemény. Mintha már másnap le kellene szedni a karácsonyfát. Ilyenkor azzal vigasztalom, hogy ha összejön a bécsi tervünk (ha Isten és a vírus is úgy akarja), akkor Ausztriában majd láthat igazi nagy teleket. Néha még idáig is ér a hó, mutattam a mellkasomra. Ki sem látszanál belőle, fokoztam a hatást. Jó tudni, hogy van a világon olyan hely, ahol ez nem pusztán szemfényvesztés.
Egyébként még kamaszként akartam egy olyan regényt írni, amelyben csak havas tájak vannak. A hó mint titkos szereplő. Apám, aki nagyon értett ahhoz, hogy két lábon álljon a földön, megjegyezte: nem hiszi, hogy többet ki tudnék hozni a dologból, mint egy skandináv vagy egy alaszkai író. Akkor már tudtam, hogy krimi lesz belőle, apagyilkossággal, és nagy-nagy katarzissal. Viszont azóta rajongok a skandináv irodalomért. Bár amióta voltam Helsinkiben egy könyvvásáron és alkalmam nyílt egy-két finn íróval csevegni, pontosan tudom, hogy mennyire rühellik, amikor így egy kalap alá terelik őket. Mintha engem kelet-európai íróként emlegetnének folyton, összemosva a csehekkel, lengyelekkel, románokkal, bolgárokkal, figyelmeztettek. Értettem is, meg nem is. De hát én ká-európai író vagyok, akartam mondani, és semmi bajom nem volt eddig az összemosással, hiszen nyersanyag tekintetében ez a hely igazi kincsesbánya, és miért ne lenne jó egy lapra kerülni Škvoreckývel, Hraballal, Cărtărescuval vagy Andrzejewskivel? Igazából a finneket is csak azóta bosszantotta a dolog, hogy a fél világ skandináv krimit várt el minden ottani tollforgatótól. „Jó, persze jó ez a szöveg, de mikor ölnek már meg benne valakit?” Aztán jött a norvég Knausgard, megtörte az átkot és megírta a végtelenített család- és éntörténet széles hómezőit. Ami előbb vagy utóbb elvezet a Nobel-díjig.
Most, amikor írom ezt, a nap lassan felszívja az utcában az utolsó hófoltokat is. Talán ezzel a képpel kellene belevágnom az én harcomba is. A mondattól mondatig tartó küzdelembe.
