Hősünket túlzás nélkül hasonlíthatnánk a XVIII. század legendás kalandorához, Casanovához. Csakhogy Eisenschmied nem dicsekedett, inkább mentegetőzve írt elképesztően fordulatos életéről. Figyelmeztetésnek szánta: így jár, aki könnyelműen elhagyja szülőföldjét. Behajózta a Mediterráneumot Gibraltártól a Dardanellákig. Volt velencei katona, máltai kalóz, algíri rabszolga. Dezertált, fogságba esett, megszökött; mindezt többször is. Látta füstölni az Etnát, csillogni a Kelet mesés gazdagságát, vibrálni Szent Elmo tüzét. Túlélt balkáni rablótámadást, hajótörött társait cápák falták fel. Borzongva nézte szerzetesek mumifikálódott holttestét Szicíliában, kapucinus barátnak öltözve menekült Marokkóba. Teveháton utazott sivatagi karavánnal. Mindennek a tetejébe állítja, csaknem két évig élt egy lakatlan szigeten.
Robinson nyomdokain
Kétkötetes élménybeszámolója Grazban jelent meg, 1807-ben, címe: Eines österreichischen Untertans merkwürdige Land- und Seereisen durch Europa, Afrika und Asien (Egy osztrák alattvaló figyelemre méltó szárazföldi és tengeri utazásai Európában, Afrikában és Ázsiában – az eredeti példányok közül ma már csak néhány lelhető fel). Kortársai kétkedve fogadták a még mindig fiatal adóhivatalnok történeteit. Münchhausen-féle nagyotmondónak tartották, csak annyit fogadtak el, hogy a Földközi-tengeren hajózva megismert jó néhány országot 1787–98 között. A következő nemzedékből sokan már kitalált regényalaknak gondolták, majd elfelejtették.
Az emlékirat néhány szentimentális része nyilvánvalóan nem Eisenschmied műve, ezeket a kiadó illeszthette a szövegbe, hogy megfeleljen az uralkodó romantikus irodalmi ízlésnek. Előfordulnak kisebb ellentmondások dátumokban és helyszínekben, ami érthető, hiszen a szerző jegyzetek híján emlékezetből idézte fel a viharos évtized eseményeit. Gyanították, hátha olvasta Robinson Crusoe kalandjait, és Defoe regénye (1719) nyomán szőtte meséjét a lakatlan szigetről. Ám a korabeli communitas literaria elutasításának más oka is lehetett: a kalandor alacsony sorból származott, nem a fentebb stílben írt. Emberközeli nézőpontja éppen ettől egyedi.
Thomas Fellner német történész, a Mediterráneum szakértője porolta le a memoárt a kétszázadik évfordulón (2007). Alapos kutatással arra jutott, hogy a verifikálható részletek megfelelnek az ismert történelmi tényeknek: amit Eisenschmied állít, nagyrészt igaz lehet. Élményszerű leírásai bővelkednek apró részletekben, jó megfigyelőre vallanak. A sziget, ahová a süllyedő holland kereskedelmi hajóról sodródott egy üres hordóba kapaszkodva, az Égei-tengeren lehetett, Krétától északra. A jozefinista oktatás, a természettudományos ismeretek segíthettek átvészelni 21 magányos hónapot a vadonban. A fiatalember elmondása szerint esővizet és gyökereket gyűjtött, tüzet gyújtott, halat, madarat, teknőst fogott, kedvence a polip lett.
Karantén, rum, puskapor
Kalózok találtak rá, és korzikai kapitányuk a fedélzetre vette. Szerencséjére a velenceiek hamar elfogták őket, így a hajótöröttet ártatlannak tekintették, nem küldték társaival együtt gályarabságba. Matróznak állt a Köztársaság flottájába, a híres Angelo Emo admirális (1731–92) parancsnoksága alatt. A Brillante fregatton tanult ki tengerésznek. Különösen aktuális beszámolója első máltai útjáról, amikor a legénységet karanténba zárták egy part menti kis szigeten, az elkülönítés céljára épített Lazzarettóban. A szigetállam urai jobban féltek a járványtól, mint a háborútól.
A Máltát kormányzó Szent János-lovagok, az „ispotályosok”, a korszak legfejlettebb kórházait és egészségügyi rendszerét tartották fenn. Európában addigra megfékezték a bubópestist, Keleten még nem: főleg az Alexandriából és Szmirnából (ma: Izmir, Törökország) érkező hajókat helyezték szigorú vesztegzár alá. Ha fertőzöttet találtak, rakományostul porig égették az egész hajót. Az a néhány munkás, aki szétkente, majd begyújtotta a foszfor-petróleum keveréket, a vízbe ugrott, és negyvennapos karanténban várt, amíg megint partra engedték. Őrködtek, hogy lopott holmi se juthasson a szárazföldre.
Eisenschmied megszökött a Serenissima szolgálatából, és korzárnak állt. A korzárok „állami kalózok” voltak, a máltaiak például pápai áldással fosztogattak „pogányokat” Észak-Afrikánál. A beszámoló néha rácáfol a sztereotípiákra: nem volt jellemző az öncélú erőszak, az ivászat. Kímélték az értékes portékát, ideértve az embert, az alkohol pedig ritkaságnak számított. Csak támadás előtt kaptak egy pohár rumot, amibe puskaport kevertek. Kellett is, hogy feltüzeljék őket az iszonyatos közelharcra. Verekedés közben, olvassuk, alig bírtak talpon maradni, mert a fedélzet csúszott a kiontott vértől.
Algír rabul ejt
Egy balul sikerült rajtaütéskor a korzárokat legyőzte a túlerő. Elfogták, Algírba vitték, eladták őket. Az útirajz érzékletesen írja le nyomorúságukat. Szállásukon őrölt datolyamagból sütött kenyéren tengődtek, rothadó szalmájukban rovarok hemzsegtek. Építkezéseken robotoltak, egy portugál hajcsár kegyetlenségben túltett a muszlimokon. Mindazonáltal az osztrák lenyűgözve ábrázolja a kozmopolita kereskedővárost, amely névleg az ottomán szultán fennhatósága alatt állt, de napi ügyeit önállóan intézte a bej vezetésével. Helyiek, törökök, marokkóiak, fekete-afrikaiak, zsidók, európaiak éltek együtt.
Megfigyelése szerint a mohamedán többség igencsak szabadon értelmezte a Próféta parancsolatait. Nagy borpiac működött. Felesége annyi lehetett egy férfinak, amennyit el bírt tartani, bár a krónikás úgy tapasztalta, háromnál több asszonyt csak kevesen engedhettek meg maguknak. A leggazdagabbak selyemmel, brokáttal üzleteltek, de busás hasznot hozott a magafajta élő áru is. Szerencsésebb rabszolgával is találkozott, aki jómódú kereskedő házánál dolgozott; jobb sora volt, mint azelőtt tengeri rablóként.
Algírban nemcsak rabszolgák lehettek keresztények, voltak szerzetesek is, templomokkal, kolostorokkal. Eisenschmiedet, miután megszökött, kapucinusok rejtegették, ők segítettek álruhában, csuhásként egy Marokkóba tartó teherhajóra jutnia. Gibraltárnál kiértek az Atlanti-óceánra, kikötöttek, majd sivatagi karavánnal szállították rakományukat Marrákesbe. Bejárta Észak-Afrika nagyvárosait, Tangert, Tripolit, Tuniszt. Egy tehetős arab kalmár titkárnak fogadta volna fel az immár világlátottnak számító, több nyelven értő, európai szokásokat ismerő osztrákot. Ám Eisenschmied nem tért át az iszlámra, haza akart menni.
Balkáni kalandok
Újra máltai zsoldba állt a görög partokon, de velencei katonák felismerték és bebörtönözték a dezertőrt. Ismét szolgálatba állt, majd újra megszökött, hogy a Balkánon át gyalogszerrel induljon Ausztria felé. Albán banditák elfogták. Egy gazdag török, Musztafa Arnaut vásárolta meg házi rabszolgának, és úgy bánt vele, mintha a fia volna: bőséggel etette, szép ruhában járatta. Még a dohányzásra is rászoktatta, kettesben pöfékeltek, ami újdonság volt a kontinensen. Leonhard kínosan ügyelt, nehogy magára haragítsa jóindulatú gazdáját; mint írja, nagy ívben kerülte fiatal, kacér feleségeit.
Ám hiába váltotta ki magát, nem szabadult egyhamar. Meg sem kíséreljük végigkövetni további útját, csupán néhány érdekességet említünk útleírásából. Például, hogy a legszebb nőket a jón-tengeri Parga kikötőjében látta. Elbeszéli azt is, hogy Kefalónia közelében sokan (férfiak, nők egyaránt) a templom előtt állják végig az istentiszteletet. A furcsa szokást azzal magyarázták, hogy a házasságtörőknek nem illik belépniük, de kívülről azért ők is nyomon követik a társasági eseményt.
Eisenschmied, harmadjára is velencei zsoldosként, őrségben volt a korfui erődben, egy májusi napon, 1797-ben. Közeledő francia hadihajókat pillantott meg, új idők hírnökeit. Amikor elhagyta Triesztet, még XVI. Lajos ült a versailles-i trónon. Odüsszeiája alatt dübörgött a történelem: kitört a forradalom, megbukott az ancienne régime, már a királygyilkosokat is lenyakazták Párizsban, Európa az ifjú Bonaparte tábornok nevétől volt hangos. Felcsillant a remény, hősünk ismét meglépett, és lélegzetelállító fordulatok után nagy nehezen eljutott Velencébe. Szeme láttára szűnt meg az ezeréves Köztársaság. A franciák az osztrákokkal kötött békeszerződés értelmében kivonultak, a lagúnák városa kénytelen-kelletlen hűségesküt tett a Habsburg Ferenc császárra és magyar királyra.
Elsüllyedő múlt
Eisenschmied még a harmincat sem töltötte be. Annyi hányattatás után végre szabad volt, útlevelet kapott, és hazaindult. Ám a keletiesen öltözött, napbarnított „idegen” gyanút keltett Ausztriában. Néhol be sem engedték a fogadókba, hangosan gúnyolódtak rajta honfitársai. Megdöbbentek, amikor kiderült, hogy német az anyanyelve, a karintiai Gurkban született. A viszontagságos évtized drámai nyomokat hagyott a külsején, fivérei elsőre fel sem ismerték. Örült, hogy hivatalnoki munkát talált, többé ki sem tette a lábát a környékről. Nagy gonddal, évek alatt vetette papírra memoárját, ami Fellner szerint kincset ér a XXI. század történészének.
Mire kéziratát kinyomtatták, nagyot változott a világ. Máltáról elűzték a lovagokat. A napóleoni háborúk újrarajzolták Európa térképét. Észak-Afrikában az amerikai hadiflotta véget vetett a kalózkodásnak, az első berber háborúban (1801–05) legyőzte a „barbár államokat” (kétszáz év múlva e példára hivatkozott az ifjabb Bush elnök, amikor globális terrorellenes harcot hirdetett). Leonhard Eisenschmied megérte a bécsi kongresszust, túlélte a száműzött Napóleont, akivel majdnem egyidős volt. Leonhard Eisenschmied ötvennégy évesen halt meg a Dráva-parti Unterdrauburgban (ma a szlovéniai Dravograd). A Földközi-tengeren ekkor jelentek meg a gőzhajók, végképp lezárva a korszakot, amelynek tanúja és éles szemű krónikása lett.
