Leesett reggelre a hó, megnyugtató fehér paplannal vonta be a két portával arrébb leparkoltatott öreg vasúti kocsi rozsdás foltjait, diszkréten takarva annak minden esetlenségét, teret engedve ma is méltóságteljes sziluettjének. A szomszéd kertben fán maradt almáknak csak az alja kandikált ki mélybordón a rájuk telepedett hópelyhek alól, megzavarva kissé a rendszeresen belőlük lakmározó rigókat és mátyásmadarakat.
Mozdulatlan a kert, érintetlen, nyomtalan. Az ember legszívesebben a karámkerítés tetején közlekedne vízzel, szénával, rókarettentésre szánt rádióval megpakolva, ne törje meg sehol ezt a makulátlan fehérséget, maradjon meg ez a természetes tökély, ne rombolja, zúzza szét emberi bakancs. Sokat merengeni azonban nincs idő, az ólakból már érkeznek a napot indító jelek, kinek-kinek vérmérséklete szerint. A kacsák jönnek ki először, talán már reggel ötkor felsorakoznak az ajtó előtt, betartva a testméretből adódó erősorrendet: a magyar gácsér feszít legelöl, mintha egyszerű bóbitája fényes koronaként adna előjogokat neki. Amint kiteszi a csőrét az udvarra, hangosan totyog körbe, akár egy dolmányos kisnemes, jelezve, ki itt az úr, de legalábbis ki gondolja leginkább annak magát. Tojója szerényen követi, ismeri a rendet, az asszonyságok az uraságok mögött, lehetőleg hápogás nélkül. Az indiai futókacsák hussannak elő aztán, fessen, dinamikusan, mintha nem is a jelenre, inkább a jövőre nézvést formálnának előjogokat, alkalmazkodva hideghez, fagyhoz, tudatosan megcélozva az egyetlen táplálékot, amihez más jószág nem nyúl: a meztelen csigát.
Az itáliai kakas ki se jön. Az orrát se dugja ki, marad az ólban, öt asszonya hűségesen őrködik mellette. Talán velencei palotának gondolja a fából tákolt kis építményt, bársonyos pamlagnak a tyúklétrát, ahová esténként aludni tér, s aminek közepén most is ő trónol. Kukoricáját se bánja, ahhoz öt métert menni kéne, mert ólba ételt nem teszünk, patkányokkal nem komázunk. Majd ha olvad kissé, felvonul színpompás farktollaival, pipiskedve végig a sár helyett inkább az itt-ott felzöldellő fűcsomókon.
Hanem a verebek.
Azok mintha karrierjük csúcsára értek volna ezen a havas téli napon. Már ahogyan a ház előtti japánbirs bokron ott terpeszkednek reggel, élvezve a napfürdőt, belül tudva, hogy ma nem kell megharcolni másokkal az ételért, az is maga a megelégedettség. Kiélveznek minden pillanatot, úgy tesznek, mint akinek nem sürgős semmi, akár sötétedésig is ott tollászkodnának a száraz ágvégeken, tettetve, hogy csak az utcát lesik. Lám, a lassú mozgású bácsi ma reggel is elmegy csoszogó léptekkel a pincesorokig, majd onnan vissza, jön a zöld terepjáró, ami kukoricát hord a fenti szóróra, s érkezik hamarosan friss tejjel, túróval, snidlinges házi sajttal a tejesember, ahogy mindig szokott, legfeljebb a hó miatt pár percet megcsúszva most. A verebek a győztesek nyugodtságával várakoznak, aztán egyszerre repülnek el a kukoricával, búzával megrakott tál fölé, ami most végre egyes-egyedül, csakis az övék.