A filmterjesztés évtizedekig hadakozott az internettel, úgy vélte, az kilopja zsebéből a pénzt. Hogyan kéne ellenőrizni a kalóz feltöltéseket, szabályozni a netes jogdíjakat? Erről folyt kitartóan a meddő diskurzus. Na meg a mozi szentségéről, pótolhatatlanságáról, hogy a dolognak kulturális vetülete is legyen. Szórakoztató volt figyelni, hogy fölkerül egy film valahova, majd a jogtulajdonos levadássza, aztán valaki megint feltölti, de mikor szólsz róla a barátaidnak, már nincs ott. A nagy streaming oldalak, a Netflix, az HBO elindulása, valamint a járványhelyzet végre egyértelművé tette, hogy korszakváltás történik, a nézők döntő többsége élvezi az új terjesztési formát, aki a piacon akar maradni, alkalmazkodjon hozzá.
A nagy nemzetközi forgalmazási sikerre csak kivételesen szerencsés esetben számítható filmgyártások is kezdik belátni, vagy megtalálják helyüket az új rendszerben, vagy lemondhatnak a nagyobb közönségről, a kulturális jelenlétről. Nehezen érthető, miért várták ki az újabb lépéshátrányt, hiszen a netes terjesztés nekik lett volna kedvező. Ha Magyarországon tíz évvel ezelőtt indul el a FILMIO oldal – amihez rendelkezésre álltak a feltételek a filmrestaurálás terén is –, bizonyára szélesebb közönséggel számolhatna ma a hazai gyártás, esetleg még külföldön is.
A Moszfilm már tíz éve felismerte, hogy hiába rendelkezett nagy presztízzsel a szovjet korszakban, az érdeklődés az orosz film iránt is megcsappant, nemzetközileg nem piacképes, így hát nem ülhet kényelmesen Eizenstein és Tarkovszkij babérjain. Az egyik legnagyobb európai filmgyár szolgáltatásokból tartja fenn magát, és a megrendelésekhez a mai versenyben nem elég a műszaki fejlesztés, még kevésbé a Munkás és kolhozparasztnő logója. Karen Sahnazarov vezérigazgató, nem mellesleg, az orosz film egyik kiváló rendezője, úgy gondolta, a stúdióban készült filmkincs újabb népszerűsítése, terjesztése klasszikus műveinek korszerű restaurálásával a kulturális misszió mellett reklámot is jelenthet. A nagy bevételekről eleve lemondott. Az orosz film kiesett a látókörből, nem valószínű, hogy sokan költenének pénzt rá. A lényeg, hogy minél többen nézzék, kezdjék újra lassan felfedezni. Először saját weboldalra pakoltak föl jó minőségben digitalizált filmeket, házimozis struktúrában: minden héten volt program, aki regisztrált, a teljes anyaghoz hozzáfért, és nevetséges összegért le is tölthette, ami kedves volt neki. Ez a forma mégsem lett elég népszerű, túl sok, legalább hét kattintás kellett hozzá. Az oldalra az talált rá, aki kereste. Így aztán Sahnazarovék nem erőltették ezt a megoldást, feladták a streaming felület tökéletesítését. Helyette egyszerűen nyitottak egy csatornát a Youtube-on. Igaz, itt nem adtak lehetőséget a letöltésre, de a kínálat egyre bővült, felpörgették az angol feliratozást, amely mellett, egyelőre esetlegesen, más nyelveken is olvashatók a párbeszédek.
Ez az út eredményesnek bizonyult. Gyakorlatilag világszerte könnyen (és ingyen) elérhetővé, újra felfedezhetővé vált az orosz filmkultúra legnagyobb szelete. Jelenleg több mint hárommillió követője van a csatornának, a legnépszerűbb filmek megtekintése tízmilliós nagyságrendű. A klasszikus művészi alkotások az egymilliós számot ostromolhatják, irántuk a külföldi érdeklődés nagyobb.
Nem csupán a legelismertebb műveket érdemes keresni az óriási kínálatban. Aki túllép Eizenstein, Tarkovszkij, Mihalkov, Klimov, Sepityko, Kalatozov, Csuhraj filmtörténeti gyémántjain, még számtalan remek filmmel találkozhat a legkülönfélébb műfajokban. És korhangulatok átélésével plasztikus képet kaphat művészet és politika, szabadság és alávetettség, humánum és kegyetlenség birkózásáról egy évszázadok óta gyötrődő társadalom kultúrájában. Új megvilágításba kerül több életmű. Ideje lenne végleg a legnagyobb orosz rendezők közé emelni Marlen Hucijevet. Legismertebb munkája, a Mi, húszévesek nem a Moszfilmben készült, de megnézhetjük a gyönyörűen restaurált Júliusi esőt, amely ma sokkal érdekesebb alkotásnak tűnik, sodró erejű filmélmény. A reményteli 1960-as évek hétköznapjainak, pár évig hevesen dobogó szovjet új hullámának dzsesszes kamarazenéje. De talán még jobban rácsodálkozhatunk Eldar Rjazanov életművére. Népszerű vígjátékai egykor kommersz sikereknek tűntek. De mostanra kibomlott egy rétegük, amely alapján a rendezőt már nemcsak Keleti Mártonnal, de Fábri Zoltánnal is párhuzamba állíthatjuk. Megdöbbentő, hogy szórakoztató dramaturgiai keretek között mennyire cizelláltan, derűs, együttérző, lírába hajló iróniával tudta ábrázolni a szovjet kispolgári életet. A rendszerrel lélegző emberek hétköznapi sérelmeit, örömeit. Még bolyong bennünk az újévi hangulat, érdemes hát most megnézni legendás, Oroszországban évente a pezsgő mellé kerülő „szilveszteri” filmjét, A sors iróniáját. Egy rendelőintézeti orvos és egy tanárnő mókás egymáshoz tévedését – azonos a moszkvai és leningrádi címük – és a központi fűtés melegében megérzett összetartozásból kibomló szerelmét. Megejtő intimitással, tiszta érzelmek reménybe pengő gitárhangjain, Cvetajeva, Paszternak, Ahmadulina, Jevtusenko dallamokba suttogott verseivel.
