jövő;LÉT;darálás;

- Horváth Eve versei

"örüljek annak, hogy nincs dugulás, és ledarált könyveket / lehet szórni a csillogó húslevesbe"

téridő-zavar

szeme sarkából tüntetők fordulnak ki az andrássy

úton, megállnak a villamosok. juhász ferenc-i oktogon.

talán éppen csütörtök, de szerencsére kedd. én már

régóta nem járok dolgozni azon a vonalon. csak

leselkedni szoktam. kezével int, hogy menjek át

a túloldalra, a másik karján zacskó lóg, egy zacskó

szív. olyanok, amilyeneket a messengeren küldünk,

és fel lehet őket fújni. kutyát sétáltat egy oszlop,

az alkony hirtelen mozdulat, egy vállrándulás,

ficam, amióta átállítottuk az órát. előre? hátra?

anyámról nem beszélek most, a jetlag a halálba

utazáskor nagyon kíméletlen. róla beszélek, aki él,

és kolerikus. húst sütök neki egy panelház tetején,

csalogatom, akár a varjakat a tél. nem fázom, de

felkészülök az űrutazásra is, ami a földtől elold,

ahol nincsen gravitáció, szkafanderben lebegek,

virágot ültetek a kis herceg sírjára. őt kerestem,

de hol van? hiszen ujjaim olyanok, mint a húrok,

a lantom testéhez nőttek. újra elindulnak a

villamosok, én befutok az Írók Boltjába, és

rágyújtok a teraszon, megsimogatom a kutyát,

a szomszéd kéményéből dől a füst.

nyaklánc

szemedből kilovagol egy mongol

vagy arab ős, mokkát iszol, hajadban

egy polip mozgatja csápjait.

a reggel olyan meztelen, akár

egy riadt csecsemő, ám korántsem

ártatlan. álmodik egy macska, bajsza

és mancsai megremegnek, a vágy

a másikat csontig lefosztaná.

tintahalak úsznak a papírtengeren.

beleírjuk nevünket egymás

személyijébe, hamis bérlettel

utazunk ithakába. hangodtól

megnémulok, hiszen a kéj

egy késes gyilkos, füleimet betömöm

kőrózsával. iszkiri, kiabálják

a lábak, de sziklává változom, ami

könnyezik, hiszen nem tudja senki,

hogy 80%-ban vizet tartalmazok.

derekadat átfogja minden megértésem,

irodalmi irányzat és világnézet, érik

egy kataklizma, szeizmikus mozgással

nagy tömegű magmát aktivizálok,

átrajzolom tested vonalait.

öledben részvétem lubickol,

félresiklásaim, embriókorom, anyám

szülési fájdalmai, ordítás és bőgés,

egy eleven sírfelirat! persze, hogy

zokog a függöny, ha rázza a szél.

kedvenc verssoromat végül

a nyakadba akasztom.

intelmek

azt mondja, hogy a folyamatok végre elindultak,

és nem kell félnem a holnaptól, mert egy darabig

még cipekedhetek hazafelé a legolcsóbb áruházból,

különben is, mit papolok, amikor egy vasam sem volt

a rozsdás angliában, mégis kibírtam, hogyne, felelem,

de harminc alatt mindent kibír az ember, utána már

válogatósabb, és a végtagjai frontérzékenyek lesznek,

vagy éppen azok a helyek, amiket huszonévesen

merészen elkoptatott, mit fröcsögök megint a kádban,

örüljek annak, hogy nincs dugulás, és ledarált könyveket

lehet szórni a csillogó húslevesbe, persze, hogy nem

olvastam el a barmok kommentjeit, de balzac emberi

színjátékát elveszett illúzióknak tartom, ne legyen

már kézenfekvő, hogy a homo sapiens duplán sapiens,

jobb lesz, ha pihensz, mondja ráncos szemeit rám emelve,

mint aki pofozni készül egy pillantásnyi csenddel, és én

megrémülök, tudom, hogy nem vagyok méltó kitenni

a csizmám, édességet várni, de a virgácsot megkapom

mindig, csizma ide vagy oda, leteszi hát a küszöbre, kérdem,

hogy mit akar tőlem, bezzeg nem válaszol, mert nem

akar megfosztani a kincskeresés örömétől.