Tudós középkori szerzők sokat foglalkoztak az uralkodó családok és az alájuk rendelt népek történetével, leszármazásával. Ezt a szemléletet nagyban a bibliai keretek határozták meg: az elképzelés, hogy egy nép biológiai, keveredésektől mentes módon leszármaztatható valamifajta bibliai vagy klasszikus ókori őstől, és története, akár egy személy életrajza, kalandok és megpróbáltatások sorozatán keresztül bontakozik ki, hogy valamifajta Isten által rendelt módon teljen. Ezek a középkorban írt történetek hosszabb-rövidebb ideig meghatározták azt, hogy modern történészek hogyan gondolkoztak egy-egy nép eredetéről. Lassanként azonban a legtöbb esetben a középkori történetek végül a helyükre kerültek: a legendák, kitalált mesék kategóriájába.
Amikor a gótok annyira sokan lettek, hogy nem fértek már el a területen, ahol laktak, vezetőjük eldöntötte, hogy más vidékre költöznek. Megfelelő terület után kutatva, eljutottak Szkítiába. A gótok eleinte a Meotiszi mocsarak mellett, majd vándorlások sorozata révén különböző helyeken laktak, így a Pontuszi tenger mellett és Pannóniában is. Sorozatos katonai sikereket arattak, maga Julius Caesar sem tudta legyőzni őket. Mindezt Jordanes írta, a hatodik század közepén. Ugyanő számol be arról is, hogy a hunok, akik a Meotiszi mocsaraknál laktak, úgy költöztek Szkítiába, hogy vadászaik előtt megjelent egy őz, aki átvezette őket a mocsáron, amiről korábban azt hitték, hogy átjárhatatlan. Az őz hol előre ment, hol megállt, hogy bevárja őket, és Szkítiába vezette a vadászokat, majd eltűnt. A vadászok visszatértek lakóhelyükre, és elmondták a többieknek, hogy Szkítia mennyivel megfelelőbb lakhely lenne számukra, és így a hunok meghódították Szkítiát.
Szintén a hatodik században Tours püspöke, Gergely, a Frankok története című művében arról ír, hogy Priamus és Antenor Trója eleste után Ázsiából a Tanais folyó mentén a Meotiszi mocsarakon át Pannóniába vezették megmaradt hadaikat, ahol felépítették a Sicambria nevű várost. A népet haditetteik eredményeként Franknak nevezték el a rómaiak, s végül a későbbi Franciaország területén telepedtek le. A Lebor Gabála Érenn („Írország elfoglalásának könyve”) a tizenegyedik századból leírja, hogy az írek törzsei vezéreikkel Szkítiából és a Meotiszi mocsarakból jöttek; sikeres csaták után léptek Írország földjére, a honfoglalást előre megjósolta egy druida.
Monmouth-i Gottfried (Geoffrey of Monmouth) krónikája az 1130-as évekből azt írja le, ahogyan Brutus, a Trójából a háború után Itáliába költözött Æneas utóda, miután Görögországba száműzték, egyesítette a trójaiak leszármazottait. Miután legyőzték a görögöket, Brutus hadseregével együtt elhajózott új hazát keresve. Egy elhagyatott szigeten Diana istennő templomában jós-álmot látott, mely kijelölte új hazáját, a brit szigeteket. Útközben több helyen megálltak és sikeres csatákat vívtak. Megérkezvén az új hazába, a harcosok azt vezérükről, Brutusról Britanniának nevezték el. Külön kiemeli a szerző, hogy a folyók bővelkedtek halakban és a földművelés sikeres volt. Brutus egyik fia, aki Skócia uralkodója lett, a betörő hun király, Humber ellen harcolva vesztette életét, ám testvére legyőzte a hun uralkodót, aki az események után róla elnevezett Humber folyóba fulladt.
Az 1185 után írt Dánok történetében Saxo Grammaticus hangsúlyozza, hogy míg más népek történetét leírták, a dánok eredete és korai története az ismeretlenség homályába vész, s ennek orvoslására foglalja azt írásba. Azonban nem modern koholmányokat, hanem az elődök tetteit ünneplő verseket használt fel alapul, és műve nem üres dicsekvés, hanem a múlt hű leírása. Külön kiemelte a királyi dinasztia dicsőséges leszármazását, vitatkozva egy másik történetíró felfogásával, aki a trójaiaktól származtatta a dánokat Antenor révén. Saxo ehelyett a Dan és
Angul testvérpártól eredeztette a dánokat és angolokat.
A korai tizenharmadik században, elterjedt vélemény szerint Snorri Sturluson által írt vagy összeállított Edda szerint a trójai Priamus király leszármazottai először Trákiát, majd különféle más országokat, és végül Skandináviát hódították meg, és ott telepedtek le. Mivel Ázsiából származtak, Æsirnek nevezték őket. Az Edda arról is beszámol, hogy milyen trükkökkel szereztek meg földeket a helyi uralkodóktól.
1320-ban az összegyűlt 51 skót nemes a pápához intézett Arbroath-i deklarációban kinyilvánította, hogy ahogyan azt a régi könyvekből tudják, őseik Szkítiából jöttek, a tengeren át költöztek oda, ahol ma is laknak, miután az ott élő népeket kiirtották. Bár gyakran megtámadták őket, mindig visszaverték a támadásokat és megőrizték szabadságukat.
A kora középkortól kezdve azok, akik a legkülönbözőbb dinasztiák és az általuk kormányzott királyságok történetéről írtak, felruházták azokat nagyrészt vagy egészben kitalált őstörténetekkel. A középkorban írt őstörténetekben sok szerző hangsúlyozza a föld termékenységét; a nép hősi helytállását, katonai sikereit, vezéreik hírnevét. Mindezek bibliai témák visszhangjai, a tejjel-mézzel folyó Kánaán ugyanúgy, mint Izrael népének haditettei a modell, és mindez azt hivatott bizonyítani, hogy a nép Isten támogatásával telepedett le ott, ahol, és Isten tervei szerint történt minden. A hosszú vándorlás mintája a bibliai Exodus történet volt. A középkor során azután az egyházi műveltségű szerzők egymástól is átvettek elemeket, és szövegeikben egymással is vitatkozva rendezték különféle variációkba az átemelt részeket.
A szerzők gyakran kitérnek arra is, hogy igazolható forrásokból merítettek, s a valós múltat ábrázolják, néha hozzátéve, hogy pletyka vagy rosszindulatú rágalmak ellenében az igazságot írják le. Mindez toposz, bár belefér az is, hogy különböző történetírók különféleképpen képzelték el egy nép őstörténetét, például abból a szempontból, hogy milyen őst találtak ki neki. Korán divatossá vált trójai „ősöket” találni, majd alternatív, de tekintélyes egyéb állítólagos ősökre került sor. Ázsia és konkrétan Szkítia gyakran szerepelnek mint állítólagos őshaza, vagy fontos korai állomás a vándorlás során. Az, hogy Szkítia pontosan milyen területet fed, vita tárgya volt a középkorban, egyesek Ázsiába, mások Európába helyezték. Szkítia népszerűsége az őstörténetekben végső soron a klasszikus görög történetírásra megy vissza, hiszen akkor vált a „szkíta” a nomád harcos, a civilizáció ellentétének hívószavává. Így a korai állapot, a civilizációhoz végül elvezető vándorlás első lépcsője Szkítiához kapcsolódott sok középkori író tollán.
Az őstörténetek irodalmi alkotások; születésük módja a középkorban azonban a történeti folyamatok része. Így az, aki az őstörténeteket szeretné megérteni, a középkori írók gondolkodásmódját és szerkesztési módszereit kell, hogy tanulmányozza.