Egy a filozófiához a kezdetek óta kapcsolódó hangnemről szeretnék most írni, melyet Immanuel Kant „előkelőnek” nevez, s amelynek legfőbb jellegzetessége a Kantot parafrazáló Jacques Derrida szerint, hogy „apokaliptikus”. Az előkelő, apokaliptikus tónus ma legalább olyan gyakori, mint volt a XVIII., illetve a XX. század végén, de mint Kant utal rá, már a filozófia kezdeteinél megjelent: „Miután a filozófia neve elhagyta azt az első jelentését, hogy tudományos életbölcsesség, máris nem közönséges gondolkodói értelmek díszítő címeként vált keresetté – s ezek számára a filozófia valamely titok egyfajta leleplezését jelentette.” Kant írásában, A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről (1796) című polemikus esszében nem kevesebbet állít, mint hogy az előkelő hangnem „véget vet minden filozofálásnak”, Derrida szavaival élve Kant „egy olyan hangnem ellen intéz támadást, mely olyasmit jelent be, mint a filozófia halála”. Derrida A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről (1983) című írása és Kant műve közös kötetben jelent meg magyarul 1993-ban, a Horror Metaphysicae (Metafizikai horror) című sorozat első részeként a Gond folyóirat és a Századvég Kiadó jóvoltából. (A kötet tartalmazza továbbá Kant Minden dolgok vége és Derrida No apocalypse, not now című írását is.)
De mitől előkelő ez a hangnem, amelynek legfőbb jellegzetessége Kant szerint, hogy bizonyos titok leleplezését ígéri? Éppen attól, hogy titkot ígérnek ott, ahol nem lehetséges – a kanti értelemben – semmiféle ismeret. Istenről vagy a lélek halhatatlanságáról – az „érzékfölöttiről” – semmilyen diszkurzív (megvitatható) tudásunk nem lehetséges, aki filozófusként ennek az ellenkezőjét állítja, az megkapja Kanttól a „misztagóg” jelzőt: „Ki nem látja itt a misztagógot, aki nem csak önmagáért rajong, hanem ugyanakkor egy klubnak is tagja, s midőn úgy szól követőihez, hogy megkülönbözteti őket a néptől (a beavatatlanok összessége jelenti a népet), akkor állítólagos filozófiájával adja az előkelőt!” Nem az előkelő személyek filozofálásával van tehát baj, hanem azzal, „ha azok kezdenek el előkelően viselkedni, akik filozófusnak tartják magukat”. „Végtére is különbség van aközött”, írja Kant, „hogy filozofálunk, vagy megjátsszuk a filozófust. Az utóbbi előkelő hangnemben zajlik, ha a nép eszét (vagy egyenesen a sajátját is) valami vak hithez bilincseli valaki, s az így létrejött despotizmust állítja be filozófiának.”
A hangnemre való odafigyelés csábítja a Kant-esszé parafrázisára Derridát: „A filozófiai diskurzus (…) álma vagy ideálja (…) nem az-e éppen, hogy meghallhatatlanná tegye a hangnemi különbséget, s vele mindazt a vágyat, affektust vagy szcénát, amely titkon munkálkodik a fogalmon?” A hangnem semlegessége Kant szerint valóban követelmény:„Alapjában véve valószínűleg minden filozófia prózai. A javaslatot, mely szerint most ismét költőien kellene filozofálnunk, úgy lehetne fölfogni, mintha a kereskedőt arra szólítanák föl, hogy a jövőben ne prózában, hanem versben vezesse könyvelését.”