Az író küzd bennem a nyárspolgárral.
Utóbbi imád hüledezni, pánikba esni, fűhöz-fához rohangálni. Micsoda idők, forgatja a szemét. Ez már kibírhatatlan, sápítozik, hogy egy étterem se nyit ki, az utcán kell megennie a kedvenc vietnámijából elhozott levesét. És se színház, se mozi. Nem ehhez van szokva. Nem ez jár neki. (Kitől? Mitől? Az élettől?) És már azon gondolkodik, kit hívjon fel telefonon, hogy kedvére kipanaszkodja magát. Vajon van ügyfélszolgálat a mennyben? És ha igen, ki veszi fel? Az angyalok, vagy a Teremtő titkára? Vagy ilyesmiért az ördögöt kell tárcsázni?
Az író meg lubickol. Hiszen neki minden csak nyersanyag. Ha megszokott, azért, ha rendhagyó, akkor meg azért. Hát mikor találnék én ki ilyet, böki néha oldalba a nyárspolgárt. A disztópia íróasztal mögül kicsit mindig papírízű, így viszont van idő mindent és mindenkit megfigyelni. Gesztusokat, frusztrációt, kétségbeesést, fegyelmet és önsorsrontást. Bezsákol egy-két regényre valót. Hát mikor találok ki én olyan karácsonyt, amikor egymástól négy szék távolságra esszük a halászlét? És nem azért, mert kissé túlírt fordulattal mindenki összeveszett mindenkivel. Dehogy. Béke van, szeretet. És közben nyitva ajtó, ablak, hogy járjon a levegő.
És ez is csak úgy jött össze, hogy mi majdhogynem önkéntes karanténba vonultunk, a gyerek az utolsó héten nem járt oviba, hogy a minimálisra szűkítsük a lehetséges érintkezéseket. Bevásárolni is csak azokban az órákban, amikor a legkevesebben vannak. Amikor a legkevesebben gondolják, hogy most kevesen vannak. A sógorom Pestről jött, és épp munkakeresésben volt, az meg ritkán megy kontakt nélkül, így miatta maszkban ültünk az ajándékozás közben. Valaki felvetette, hogy milyen lenne maszkban elénekelni a Csendes éjt. Ezt végül leszavaztuk, mert az már tényleg túlságosan dekonstruálná a karácsonyt - hogy posztmodern legyek. Az ünnep sem bír ki mindent.
Elővigyázatosságból kinyitottunk ajtót, ablakot, mert így egy kicsit olyan volt, mintha nem is lennénk bent. Eredetileg ugyanis a kinti karácsonyozást találtuk ki, hogy majd tüzet rakunk a megszokott helyen az udvaron, mintha szalonnát sütnénk, és azt toporogjuk körül forralt borral, majd állva lapátoljuk be az ünnepi menüt, némiképp versenyt futva a közelgő esővel. De amikor eljött a döntő pillanat, akkor senkinek sem akaródzott tüzet rakni. Néztünk egymásra, hátha valaki elkezdi egy összegyűrt újságpapírral vagy hasábbal, de egy dolog az elmélet és más a gyakorlat. Avagy kiderült – ebből lehetne akár valamilyen fejezetcím is –, a kényelem még a koronánál is erősebb vírus. Így aztán bedurrantottuk a konyhában álló cserépkályhát (háromszor több fát kellett berakni így, hogy az utcát is fűtöttük, de hát a család az család), és átadtuk magunkat az érzésnek. Megpróbáltunk ennél is furcsább karácsonyokat felidézni, ahogy a kórház várójában tromfolják le egymást a betegek: „Nyílt koponyatörés?! Á, az semmi, amikor engem behoztak tavaly nyáron…”
A halászlé finom volt, a töltött káposzta pedig szépen lenyomta, így aztán a zsírmámor (köszönet a kifejezésért Hadházi Lászlónak), mintha csak a hiányzó hótakaró lenne, lassan elborított mindent. Ilyenkor kell átadni a pizsamából és zokniból álló ajándékot, mert fel sem tűnik, hogy tavaly is ezt kaptad. Szerencsére én már olyan sokszor sütöttem el ezt a poént, hogy már eszükbe se jut e felé menekülni a nagy ötlettelenségben. Nálunk a csomagolópapír fogyott el az utolsó métereken, és amit karácsony napján még lehet kapni a szekszárdi boltban, az még távolról, lázasan sem emlékeztet a karácsonyra. Így maradt az áttetsző (helyenként hópihés) fólia, aminek az az előnye, hogy nem kell kibontani, mert egyből tudni, hogy mi van benne, és csalódás esetén egyből tovább lehet ajándékozni húsvétkor. A nagymamám volt igazi bajnok ebben, csak nyolcvan fölött már el-elfelejtette, hogy kitől mit kapott, így adta át nekem az újracsomagolt karácsonyi ajándékunkat születésnapomra. Ezen aztán nagyokat nevettünk. Nyolcvan felett már nehezebben épülnek be az új tárgyak az ember életébe, ajándékozni viszont szeretett, boltba azonban a lába miatt nem nagyon járt, így kezdték meg örök körforgásukat az ajándékok. Legközelebb már úgy is választottam neki, hogy tudtam, előbb vagy utóbb nálam köt majd ki.
Egy dolgot (kettőt) nem untam meg soha, és azt bármikor lehetett venni nekem, feltéve, hogy nem volt meg (ezt kikutatni volt a nehezebb feladat): könyv és CD. Annak mindig tudtam örülni, és karácsony előtt már jó hónappal szét is hintettem a családban, hogy mire vágyom. A nyárspolgár énem így kedvezett az írónak. Mert ilyenkor lehetett nagyobb lélegzetű dolgokat kérni: Szolzsenyicin háromkötetes Gulagja, Updike Nyúl-sorozata, Csehov összes novellái és nagy ritkán albumok. Most viszont még nehezebb a dolguk, mert most majd minden engem érdeklő újdonság beérkezik. De idén örültünk a törölközőnek is. És még inkább az okosórának. Bár mint kiderült, én nem vagyok képes felnőni hozzá.
Hát így telt: a nyárspolgár morgolódott, az író meg jegyzetelt magában. Mert minden mondat jó lesz még egyszer. Amikor már könnyebb lesz megírni, mint átélni.
