„Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,/ a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,/ az új falak tövében felhangzik majd szavam;/ magamban élem át már mindazt, mi hátravan,/ nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem/ sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;/ ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints./ Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.”
Radnóti Miklós 1944 tavaszán írta ezeket a sorokat (Sem emlék, sem varázslat), egy olyan korban lefestve az ember magányát, amelynek végét nem láthatta meg. Profán pofátlanság ide idézni, de voltaképp mindegy, hogy „karddal védő angyalunknak” a szerelmet, vagy a teremtőt tekintjük-e, a lényeg nem ez, hanem a totális tanácstalan védtelenség érzete, amely ma is eluralkodik rajtunk, ha körülnézünk a világban. És eszünkbe sem jut – juthat-e, s mikor jutott? –, hogy egyetlen valóságos védangyalunk lehet: a társadalom. A közösség, amely Radnótit is cserben hagyta. Akkor, amikor a közösség nem tudott ellenállni a barbárságnak, amelyet nem szabad leszűkítenünk a nácizmusra, mert olyan hatalom, amely éppen a legcivilizáltabbakban ébred szinte vágyként. Mert a barbárság egyszerűen megélhető és gyakorolható törvények szerint létezik, egyszerű „igazságokkal”: igen-nem, fekete-fehér, élet-halál, ellenség-barát.
A történelmet sokféleképpen értelmezték már. Itt és most bennünket csak az a hegeli világszellem helyére ültetett Történelem érdekel, amelynek belső, szükségszerű mozgását Marx vélte felfedezni és leírni, mint osztályharcok történetét, és amelyben nem hiszünk. A történelmet inkább úgy szemléljük, mint az ego, az egyéni autonómia és a közösség folytonos egyensúly keresését, a kettő közötti harmónia megteremtésének igényét, amelyet kifejez, kifejezhet az az örök – de Jézus és a kereszténység óta feltétlenül kimondottan is létező – emberi vágy, hogy létezhet, megteremthető az igazságos társadalom.
Az ember – Arisztotelész óta tudjuk – egyszerre közösségi lény és individuum. Egy testben két lélek: közösségi lény és szabadságra vágyó teremtmény, amely a szabadságát csak közösségben tudja kiteljesíteni. Ezért azt gondoljuk, hogy tudatára kell ébrednie: legnagyobb szabadsága éppen abban van, hogy olyan közösséget teremthet, amely minden közös érdekű kötöttséggel együtt szabadságot nyújt tagjainak. A szabadság szüli a rendet, nem a rend a szabadságot (József Attila).
Most éppen vigasztalhatatlanul magányosnak érezzük magunkat egy vírus halálos ölelésében, elzárkózva-elzárva a közösségtől, hiányolva azt akkor is, ha nem éreztük túl komfortosan benne magunkat. Félünk. Bizonytalanok vagyunk, bámuljuk a karddal őrködő angyal hűlt helyét, mentjük az irhánkat, féltjük a másnapi kenyerünket. A vírus – egy szappannal leölhető, láthatatlan kicsinységű valami – néhány hónap alatt dagadt fejűre verte a civilizációt. Felfestette a jövőt, amelyben állandó kísértet lesz. Ki fog derülni, hogy az Angyalt mi öltük le, vagy a véletlen sodorta utunkba ezt a mikroszkopikus lényt, amelynek megjelenése csak megerősítheti azt, amit a Covid előtt is tudhattunk: a civilizáció folytathatatlan úgy, ahogy addig az emberiség megélte és megcselekedte. A pandémia csak átmenetileg szoríthatta cserepadba a többi globális problémát, élükön a felmelegedéssel. Nyakunkon egy új világ, egy másfajta civilizáció, amelynek arcát éppen a Covid fedte fel: a digitális valóság.
Kénytelenek vagyunk meglátni e világot, bár az ember lusta és feledékeny, és annyira féli a bizonytalant, hogy az öngyilkosságig hajlamos ragaszkodni a megszokotthoz. Fél a döntésektől. Fél a szabadságtól, inkább annak a vállára rakja annak terhét, kezébe a saját sorsát, aki erre a félelemre alapozza közösség feletti hatalmát. Semmibe véve a demokrácia alapelvét: a közösség vezetőjét egyetlen cél vezérelheti, a közjó gyarapítása.
Volt: a pandémia előtt. Lesz: a pandémia után, a globális kihívások csak gyarapodtak a vírussal.
„Az 1918-ban kitört spanyolnátha-járvány sokkal több áldozatot szedett mint a koronavírus, de a gazdasági hatásai szinte elhanyagolhatóak voltak. Ma viszont más a helyzet, aminek az oka az, hogy a gazdaság nem hiánnyal, hanem fölösleggel küzd” – olvassuk Max Ehrenfreund gazdaságtörténész elemzését a Foreign Policy-ben. Ehrenfreund szerint ennek oka némi leegyszerűsítéssel az, hogy sokkal jobban élünk, mint korábban. Egy évszázada az emberek fogyasztásának jelentős részét a létszükségletekhez kapcsolódó kiadások jelentették, így járvány idején sem csökkent jelentősen a kereslet. A spanyolnátha idején egy átlagos háztartás a bevételeinek 73 százalékát költötte lakhatásra, alapvető élelmiszerekre és ruhára, ma viszont mindössze 35 százalékot. Vagyis a kereset nagy része nem okvetlenül szükséges dolgokra megy el. Igaz, hogy oktatásra és egészségügyre jóval többet költenek az emberek, mint korábban, ám a járvány miatt sokkal kevesebben iratkoznak be egyetemre és kevesebbet járnak orvoshoz. Nem meglepő hát, hogy a járvány hatására rendkívüli mértékben emelkedett a megtakarítások aránya. A megtakarítások magas aránya, és persze a kormányzati, illetve jegybanki élénkítés miatt alacsonyak a kamatok, így a növekvő munkanélküliség és a termelékenység visszaesése ellenére szárnyal a tőzsde, és az ingatlanárak sem zuhannak. Míg tehát a korábbi járványok idején a kínálat csökkent, ma a kereslet visszaesése okoz súlyos gazdasági gondokat." Ehrenfreund szerint a nagy kérdés, milyen hatása lesz a megtakarítási kedvre a járvány végének. Az emberiség történelmének korábbi válságai után a munkaerőhiány jelentős bérnövekedést okozott, ami pedig felpörgette a gazdaságot. Ma azonban ez aligha várható, hiszen a koronavírus (szemben például a spanyolnáthával) elsősorban nem a gazdaságilag aktív korosztályból szedi áldozatait. Ehrenfreund felidézi, hogy a második világháború utáni gyors gazdasági növekedést a New Deal ösztönzői mellett a háború idején felhalmozott megtakarítások gyors elköltése okozta. Igen ám, csakhogy akkor tartós iparcikkeket vásároltak és házat építettek, vagyis pótolták az elhalasztott fogyasztást. Az viszont aligha valószínű, hogy a koronavírus lecsengése után az emberek kétszer annyit járnak majd moziba és étterembe, vagy kétszer annyit utaznak, mint a járvány előtt. A globalizáció miatt ráadásul a gazdasági fellendülés elsősorban nem a belső kereslet alakulásától függ – jegyzi meg Ehrenfreund.
Azt gondoljuk, a pandémia utáni közvetlen gazdasági gondokat a kapitalizmus meg fogja oldani. De azt is gondoljuk: ezzel nem fog megoldódni a kapitalizmus, mint globális termelési rendszer válsága, amit már a vírus előtt is láttunk, és aminek némely gyakorlati oldalát – az egészségügyi, a szociális rendszerek csonkaságát, a szegénység következményeit – a pandémia csak élesebben mutatta meg, mint „békeidőben” látszik. A pandémia egyszer elmúlik, vagy legalább is szünetet tart, de a civilizációt gyomron vágta, jelezve, mivel kell szembenéznie a világnak a jövőben: olyan mindenkit érintő kihívásokkal, amelyekkel csak globálisan lehet felvenni a küzdelmet, ha ezen a bolygón emberi civilizációt akarunk feltételezni akár csak száz év múlva.
Márpedig ez a civilizáció egyetlen és globális, ezerféle kulturális arccal. A világ multikulti, még ha erre csak akkor ébredhetett rá az emberiség, amikor az érintkezési viszonyok – a közlekedés, a kommunikáció, és a tőke mozgásának egyetemessé válásával, a gazdaság –, ez az ezerféle kultúra globálisan megismerhetővé és átélhetővé vált.
A kapitalizmus globálissá válása, az államok közötti gazdasági verseny globalitása csak láthatóvá tette azt a folyamatot, amit talán Oswald Spengler óta a „Nyugat hanyatlásaként” írnak le. Holott az csak búcsú a nyugati kultúra civilizációs egyeduralmától. A Kelet megugrásával „csak” helyrebillen az az egyensúly, amely évszázadokig előbb a Mediterráneumot, majd Európát és az Egyesült Államokat – a szabadság földjét! – tette a világ vezető térségévé. E folyamatban (megkerülhetetlen) epizód, hogy „felemelkedéséhez, felzárkózásához” a Kelet a Nyugat technológiáját, használta, ugyanakkor saját kultúrája súlyos árat fizetett és fizet érte.
A „Nyugat hanyatlása” egyrészt optikai csalódás, és arra sincs ismeretünk, hogy a Kelet felemelkedésének sajátos gyökereit leírjuk, másrészt valóság, amennyiben a nyugati kapitalizmus válságának – a globális gondokat is befolyásoló - hullafoltjait a Nyugat politikai életén felfedezni véljük.
Mindenekelőtt: a liberális demokrácia komoly bajban van. A kapitalizmus – amely a történelemben hihetetlen jólétet és szegénységet teremtett egyszerre – legkellemesebb ágyasa a liberális demokrácia. Ez a politikai forma teremtett szinte tökéletes keretet a tőkés fejlődésnek. A keret töredezni látszik. A polgári rend saját kebelében hosszú ideig kezelni tudta a szociális ellentmondásokat. Szörnyű ára volt: a gazdasági válságok, a szociáldemokrácia első világháború előtti csődje, a kommunista mozgalom kiválása, a második világháború, a hidegháború, amely az atombomba fenyegetésé végletesen megosztotta a civilizációt. Aztán a jóléti állam létrehozásával, a tőke és a liberális demokrácia közötti kiegyezéssel (az 1969-es német bad godesbergi szocdem pártprogram ennek mérföldköve) hosszú békeidő következett be. Ez az egyezség újratárgyalásra vár. A politikai felszín mutatja, miért: ma már világos, elsietett volt az Európai Unió keleti bővítése. Sem a volt szocialista blokk országai nem voltak alkalmasak a nyugati demokrácia befogadására, a szabadságért folytatott mindennapi küzdelemre, sem Európa nyugati fele a kelet-európai történelmi gondok kezelésére. Másrészt: a nyugati tőkét tárt karokkal várták Kelet-Európában, jött és jön hatalmas pénz, de sem ez, sem a tőkével érkező munka- és technológiai kultúra nem feledteti a lekezelést és azt, hogy megszerezhető piacnak nézték az olcsó munkaerejű keleti végeket. Mindez felszította a nacionalizmust, amit az autoriter politikusok ki is használnak. A tőke pedig a polgári demokrácia matrac nélküli keleti ágyát felcserélte a kilógó rugójú autoriter heverővel – a profit így is megvan, a politikai nyugalmat pedig biztosítják az autoriter hatalmak. A liberális demokrácia megtámadását erőtlen intézményi tanácstalansággal fogadta az Unió. Európa a német-francia kiegyezés után lélektanilag is képtelen kezelni a problémát, nem érti a „nemzetállamok kontra birodalom” vádját, ami már csak a francia gloire árnyékában is értelmezhetetlen. És valójában értelmetlen is.
Az osztály-kategóriákban való marxi gondolkodás azért is vált meghaladottá, mert a jóléti állam megteremtette a tömegtársadalmat (és fordítva), és a tömegtársadalom az egyetlen út a társadalmak globalizálódása felé, mert szemben az előzővel nem (ki)tagadáson, hanem befogadáson alapul.
Globálisan gondolkodni „csak” annyit tesz, hogy globálisan látjuk az emberi nemet, s mert csak így juthatunk közelebb a globális gondok – a szegénységtől a felmelegedésig – megoldásához. Ehhez nem csak a kulturális nemzetállamok – a világ ezerarcú kultúrájának – ápolására, hanem a politikai nemzetállamok meghaladására is szükség van.
Könnyű kimondani, nehéz megérteni: a Föld kirablását abba kell hagyni, ha nem akarjuk megélni saját végünket. Az állandó növekedés, a fogyasztás fétise repedezik. Eljött az ideje, hogy azon gondolkodjunk, hogyan szervezhetjük át a globális gazdaságot, s hogyan szervezhetjük meg azt a társadalmat, amelyben egyszerre élhetjük meg egyéni és közösségi szabadságunkat, autonómiánkat. Hogy ebben mennyire fog segíteni a digitális forradalom, meglátjuk.
A Föld kizsigerelése a vesztünk. Pedig Marxnak igaza volt: minden történelem előfeltétele, hogy megéljék.