Ferenc pápát a történelem legfontosabb egyházfői között emlegetik majd. S nem csak azért, mert nem törődve a komoly ellenszéllel, tettekkel is kiáll társadalom peremén élőkért, vagy azokért, akik ellen gyűlöletkampányt indítanak az akár kormányon, akár ellenzékben lévő populisták, hanem mert a krisztusi szeretetre építő elveire gazdaságpolitikát is kidolgoz, a decemberben megjelent könyvében (Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé) részletesen szólt arról, hogyan lehetne igazságosabbá tenni a gazdaságot, kifejtette, a munkát végzők akkor érezhetik a társadalom teljes jogú, szabad tagjainak magukat, ha bevezetik a feltétel nélküli alapjövedelmet. Így azok sem maradnának jövedelem nélkül, akik nem termelő munkát végeznek, például az elesettekről, családtagjaikról gondoskodnak. XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikáját sokan korszakalkotó műnek tartották, amellyel átvezette a katolikus egyházat a középkorból az újkorba. Ferenc pápa ugyanakkor társadalompolitikai programjával az egyházat akár a XXI. század fontos szereplőjévé léptetheti elő.
Programjának kidolgozásában a járvány is ihlette. Mint májusban fogalmazott, a pandémia nem csak elgondolkodásra készteti az emberiséget, jó úton járt-e, esélyt is ad számára az újrakezdésre. A járvány elmúltával más életmódra van szükség, amellyel megvalósítható egy igazságosabb és keresztényibb, a szegénység felszámolását prioritásnak tekintő társadalom. „Remélem, a kormányok megértik, hogy technokrata paradigmák (akár nemzet központúak, akár piaci alapúak) nem elegendőek a válság vagy az emberiséget érintő más nagy problémák kezelésére. Ma minden korábbinál jobban a személyt, a közösségeket és az embereket kell középpontba állítani. Össze kell fogni a gyógyulásért és a megosztás felszámolásáért. Sokan nem részesültek a globalizáció előnyeiből. Nem élvezhették a felszínes élvezeteket, amelyek sokak lelkiismeretét elaltatják, miközben állandóan szenvednek az általuk okozott károktól” – fogalmazott.
Hogy az emberiség megragadja-e ezt az esélyt, a jövő eldönti. De a pápa minden tőle telhetőt megtesz azzal, hogy megpróbálja megmutatni a helyes irányt. Elképzeléseit a XIX. század keresztényszociális tanítására építi, ezt fejlesztette tovább.
Hogyan illeszkedik gazdasági programja az egyház szociális tanításába? Elődei gyakran szólaltak fel a kapitalizmus és a kommunizmus ellen. Pedig – bár önellentmondásnak tűnik –, a kapitalizmus valójában a kereszténységből ered. Ha ugyanis a piacgazdaságot a magántulajdon, vagy a vállalkozás szabadságán alapuló intézményrendszerként definiáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a felfogás a középkor katolikus gondolkodóitól származik.
Ugyanakkor, ha kommunizmust a javak egyenlő elosztásának irányzataként fogjuk fel, akkor ennek is katolikus gyökerei vannak. Az őskeresztények életformájában például tilos volt bármiféle versengés, meg akarták tisztítani az egyént az anyagi érdekeltségektől. Morus Szent Tamás (1478-1535) Utópia című munkájában olyan ideális közösséget írt le, amelyet a magántulajdon nélküli természetjog szerint kormányoznának. Később a franciáknál és az angoloknál a szekularizáció megerősödésével a vallás mindinkább háttérbe szorult, így a köztulajdonon alapuló közösségek létrehozására irányuló kísérleteknél a katolicizmus már alig játszott szerepet, a XX. század kommunista rendszerei pedig már egyik legfőbb ellenségének kiáltotta ki az „idegen hatalmat”, szolgáló katolikus egyházat.
A katolikus egyház szociális tanítása olyan társadalmat vázol fel, amely a kapitalizmusból és a kommunizmusból is átvesz bizonyos elemeket. Ezt igazolja az egyház az első igazán jelentős, szociális kérdésekkel foglalkozó dokumentuma, XIII. Leó pápa Rerum novarum című, 1891-ben kiadott enciklikája, amely a munkásság kérdéskörére is kitért. A Vatikántól ekkoriban már sokan reméltek állásfoglalást arra, hogy a hívők miként viszonyuljanak a rendkívül gyors és súlyos egyenlőtlenségekhez vezető társadalmi változásokhoz. Az első és a második ipari forradalom után létrejött munkásosztály. Az új réteg mind jobban leszakadt, egyre mélyebb szakadék tátongott a gyárosok, tőkések és a legszegényebbek között.
Az egyházban sokan aggodalommal figyelték ezeket a folyamatokat. A társadalmi igazságosságért léptek fel a XIX. században a Wilhelm Emmanuel von Ketteler mainzi püspök által fémjelzett keresztényszocialisták, akik a kapitalizmuson belül keresték a munkáskérdés megoldását, szemben Karl Marx-szal és köreivel, akik úgy vélték, a teljes társadalmi szerkezet megváltoztatására van szükség. Több országban tettek kísérletek a keresztényszociális elképzelés megvalósítására. Ausztriában katolikus társadalomtudósok azt javasolták, hogy a nagyipari üzemeket szövetkezetekké alakítsák át, ahol a munkaadók és munkavállalók együttesen irányítják a gazdasági tevékenységet. Franciaországban katolikus munkásköröket hoztak létre, amelyeknek az 1880-as évek közepén már 50 ezer tagjuk volt. Olasz tudósok is foglalkoztak a kérdéssel. Ezeket az elképzeléseket azonban össze akarták hangolni, ezért 1884-ben létrejött a Fribourgi Unió, amely XIII. Leó állásfoglalását kérte.
A pápa enciklikájával az egyház csatlakozott a modern világhoz, hiszen végre tudomást vett a súlyos társadalmi problémákról. Azért is jelentős a dokumentum, mert XIII. Leó konkrét megoldásokat vázolt fel és szakított azzal az addig uralkodó véleménnyel, miszerint a hit minden bajt legyőz. Jelentősége abban is rejlik, hogy a Rerum novarum bizonyította: ha egy adott társadalomban súlyos igazságtalanságok merülnek fel, az egyháznak igenis kötelessége állást foglalnia Krisztus tanításának szellemében. S éppen ezt teszi manapság Ferenc pápa.
XIII. Leó rámutatott, az ipari társadalom a nyereségre és haszonelvűségre épül. Kifejtette, „a munkásokat kiszolgáltatták a munkaadók embertelenségének, s a versengők fékevesztett nyereségvágyának”. Ugyanakkor nem kérdőjelezte meg a kapitalizmus rendszerét, hanem azt egyfajta kiindulási alapnak tekintette. Rámutatott, a polgárságnak és egyháznak súlyos társadalmi megosztottsággal kell szembenéznie, amit a tőke felhalmozása és a és a munkavégzés kellő el nem ismerése idézett elő. (Itt ismét Ferenc pápára kell utalnunk, aki könyvében rámutatott: a munka és annak elismerése az emberi méltóság alapja, ezáltal a Teremtés egyik sarokköve.) A társadalmi igazságosság révén kell megszüntetni ezt a megosztottságot – mutatott rá XIII. Leó.
A következő évtizedekben meglepően kevés hasonló tartalmú szociális alapvetést adott ki az egyház. 1961-ben jelent meg XXIII. János Mater et magistra enciklikája, amelyben rámutatott, a gazdagabb országok kötelessége a szegényebbek támogatása. Hasonlóképpen fogalmazott a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitúciója. „Gondosan ügyeljenek tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fönntartása végett szorulnak rá termékeik eladására.” Konkrét megoldást azonban nem javasolt a dokumentum.
A Rerum novarum után a legfontosabb társadalompolitikai dokumentum az egyház részéről VI. Pál 1967-es Populorum progressio enciklikája volt, amelyben arra mutatott rá, hogy a világ gazdaságának az egész emberiséget szolgálnia kell. Mindenkinek joga van az igazságos bérhez – mutat rá a pápa –, garantálni kell a munkavállaló számára a foglalkoztatás biztonságát, a megfelelő munkafeltételeket és az érdekvédelmi szervezetek létrehozásának jogát.
Az 1978-ban egyházfővé választott II. János Pál szociális tanításának két alappillére az 1981-es Laborem exercens és a Rerum novarum századik évfordulójára, 1991-ben kiadott Centesimus annus volt. Utóbbiban a kapitalizmust állította pellengérre, rámutatott, a szocializmus összeomlott ugyan, de a kizsákmányolás nem szűnt meg, amint az emberi elidegenedés sem tűnt el a legfejlettebb országokban. Rámutatott, semmi sem garantálja azt, hogy a liberális demokráciák nem bukhatnak meg. Akkoriban vegyesen fogadták az enciklikát, egyesek meglepően „balos” állásfoglalásnak nevezték II. János Páltól, holott csak a katolikus tanítás szellemében írt és sosem volt a nyugati rendszerek nagy szószólója.
Ferenc pápa nem csak megismétli az elődök szociális munkáit, tovább is fejleszti azokat. A keresztényszociális gondolkodókhoz, vagy XIII. Leóhoz hasonlóan elítéli a kapitalizmus szélsőségeit, de úgy látja, az egyenlőtlenségekhez az ember mértéktelensége is vezetett. Az Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) című apostoli buzdításában azt írja, a pénzügyi válsághoz a pénz bálványozása vezetett. „Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti saját törvényeit és szabályait” – fejtette ki. Hozzátette, a korrupció és az adóelkerülés is szerepet játszott a krízis kialakulásában. A válság pedig csak elmélyül, ha a javakat nem osztják meg a szegényekkel. „A pénzügyi hatalmasságok gondoskodjanak arról, minden polgár találjon méltó munkát, oktatást és egészségügyi ellátást” – emelte ki.
A pápa nem utasítja el a kapitalizmust, de amint tavaly fogalmazott, befogadóbbá kell válnia. Ennek egyik eleme lehet a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése. Ezt gondolatát nem először a decemberben megjelent könyvében vetette fel, már korábban is szót ejtett róla. Azért kerekedett vita a kérdésről, mert korábban olyan gondolkodók vélekedtek hasonlóan – Robespierre, Montesquieu, Thomas Paine, Thomas Spence –, akiknek sok közük nem volt a valláshoz.
A feltétel nélküli alapjövedelem teljesen összhangban van a katolikus tanítással, így a Rerum novarummal is. Az egyház szerint a munka ugyanis nem csak azt jelenti, hogy az ember bért kap azért, amit elvégez. A munka a kreativitás, az emberi méltóság, kifejezőeszköze is, tehát annak a kifejezőeszköze, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk.
A pápa szerint ez a megoldás segítené azokat is, akik nem látnak el termelő feladatokat, kisegítené a bajból a munka nélkül maradottakat és „meg is valósíthatná azt az egyszerre emberi és keresztényi ideált, hogy egyetlen munkás se maradjon jogok nélkül.” A pápa szerint így tehető igazságosabbá egy társadalom, így csökkenthetőek a feszültségek. És ez lenne a legcsattanósabb válasz a társadalom megosztására játszó populistáknak is.