Kopog, válaszra sem várva nyitja az ajtót személyzeti kártyával. Mire felemelném a fejem, és mondanám, hogy szabad, már a szoba közepén áll. Szemrevételezi a terepet.
Amikor beköltöztünk, érzékeltették, hogy november végéig leszünk itt. Három hónap, nem több. Persze semmit nem lehetett tudni.
A folyosó három szakaszra van osztva. A szakaszokat tűzzáró ajtók választják el. Kinyitod, kétszer kattan, fémesen, visszacsukod, újabb két kattanás. A szobaajtó ugyanez. A lifttől nyolc kattanás árán bejutsz az ágyadig.
Mire azt felelted, szabad, már a szoba közepén áll. Bizonyos napszakokban megszakítás nélkül ki-be járkál a folyosószakaszunkra, minden egyes fordulót szorozz be néggyel, és megkapod az összesített kattanásszámot, vagy ha közben benézett valamelyik szobába is, akkor nyolccal szorozd.
Talpig hófehér, testhezálló ruhát visel, gumitalpú cipőt. A tisztítószereket magasra halmozott kocsin tartja, a derekára erősített hangszóróból karikaturisztikus, dobgépre, rave-es szintifüggönyre és modulált énekszólamra épülő pop szól. Ahogy távolodik, halkul a pop. Aztán hallani lehet, ahogy újra jön.
Délelőtt süt ide a nap. Ahogy haladunk befelé az őszbe, a délután végén öt-tíz percre nagy verőfény támad. Az egyik szemközti ház ablakaiból visszaverődik a naplemente.
Néha kifelé indulok, aztán meggondolom magam. A szobaajtót nincs mivel kitámasztani, fél testtel már a folyosón vagyok, nem tettem zsebre a mágneskártyát. Hátranyújtott lábbal tartom az ajtót, hogy be ne csapódjon. Nem akarom kizárni magam. Néha a szemközti szomszéddal egyszerre jövünk elő. Tekingetünk egymásra, hátranyújtott lábbal, hogy ellentartsunk az ajtónak. Amikor beköltöztünk, megmondta a nevét, én is megmondtam az enyémet. Istvánnak hívják, nem tudom, milyen nemzetiségű.
Megint délelőtt lehet, mert megszámlálhatatlan mennyiségű kattanást raktároz el a fülem, egészen belül. Kopog, felemelem a fejem, már a szoba közepén áll. A szintiszőnyeg és a dobgép szinte enyhülést hoz a kattanásokra.
Az időt nem tudjuk mivel mérni. Ébredéskor mindig húzok egy vonalat a papírlapra, de délutánra néha összezavarodok. Nem tudom eldönteni, aznap húztam-e már vonalat. Annyi biztos, hogy még szeptember van – alig néhány hét telt el. Van egy fantáziám: a karácsonyt is itt fogjuk tölteni. Remélem, legalább a személyzet hazautazik. Karácsonykor mégse muszáj takarítani és a szemetest üríteni, nem igaz?
Biztos vagyok benne, hogy István is csendkedvelő. Gonosz tréfának értené, ha azt mondanám: „Mi a kedvenc zenéd?”
A járványügyi rendelkezések egyre szigorúbbak. Először csak zárt üvegajtó mögé rejtették az addig nyílt recepciót, újabb egy héttel később aztán a recepciós is eltűnt. Az üvegen egy ragasz jelent meg, rajta mobilszám, akinek kérdése vagy problémája van, fel kell hívnia.
Eszembe jut, hogy Andy Warholt meglátogatta egy köpcös, öltönyös férfi. Warhol hellyel kínálta, a férfi szivarra gyújtott. Két órán át forgott a fotelra szegezett, statikus kamera. Warhol azt mondta, ez a film több lesz, mint a legtökéletesebb portré. Két óra alatt az öltönyös arcán át fog suhanni számtalan jellemző kifejezés.
Gondolatban én is megpróbálok kimérni két órát, de aztán kopog, és mire felemelem a fejem, már a szoba közepén áll. Nem tudom, mennyi idő telhetett el.
Négyen vagyunk, négy szoba nyílik erre a folyosószakaszra. Egyszerre költöztettek be négyünket. A közös karácsonyt úgy képzelem, hogy az ünnepre való tekintettel az ajtók nem fognak becsapódni. Valahogy kitámasztjuk mindet, és három napon keresztül egyetlen kattanást se hallunk. Egészen meg fog fiatalodni a sok kattanástól elcsigázott fülünk. Mindenki áll majd az ajtajában, nem kell hátranyújtanunk a lábunkat, mert az ajtó csodás módon nyitva marad, tekingetünk, látjuk egymás arcát, és tudni fogjuk, hogy magunk vagyunk. Se recepciós, se takarító. A járványügyi rendelkezések csak kint érvényesek, mi idebent vagyunk, és egyszerre fogunk kiköltözni. Igaz, nem tudjuk, mikor. Nézzük egymás arcát, igyekszünk leolvasni róla, hogy a többieknek mennyire van mehetnékjük. István arca szabályos, nem suhan át rajta semmi. Nyilván jól bírja. Felőle maradhatunk egy darabig.
