Beugrott a széngáz, mondja apánk, és sietve kitárja az erkélyajtót. Kilép utána, kihajol a rácson, lenéz az utcára, körbeszemléz, hm, fekete karácsony, állapítja meg, semmi hó. Anyánk a háta mögé áll, na, mondja a kórház felé biccentve, még két hónap, és megyek át. Úgy bizony, fordul meg apám, mész át, és jöttök vissza a kisfiúval. Ráteszi a tenyerét anyánk hasára, aki szintén mosolyog, de a fejét csóválja, mitől vagy te ebben olyan biztos, négy lány után? Kettő, mondja apánk, kettő. Meg két angyal. Jaj, a süteményem, sikkantja anyánk, és besietnek. Nővéremmel – a négyéves-múlt meg a három-lesz – kilesünk a nyitva hagyott ajtón. Andrea megáll a küszöbön, én átlépem.
Megfogom a rácsot, lenézek, körbeszemlézek, ahogy előbb apánk. Szemközt a kórházkerítés mentén ballag a Kétkutyás Bácsi, most átjönnek a mi oldalunkra, a két egyforma terriert már nem is látni, csak a Bácsi kalapját. Föllépek az első rácsra, még mindig nem látom. Följebb lépek, onnan már át tudom karolni az erkélyládát, még most is nyílik benne valami maradék zöld, meg akarom szagolni, még följebb lépek. Ekkor visít fel anyánk, és már ugranak is, ketten egyszerre, anyánk Andreát félre, apánk engem leszed, jaj, Jóska, hányszor mondtam, ne hagyd nyitva az erkélyajtót, suttogja anyánk.
De apánk egészen biztos benne, hogy mindig odaérnek időben, most se félt, hogy leesek. Ő semmitől se fél, tán csak a széngáztól, aki gyakran beugrik hozzánk, és akkor szaladnak ajtót-ablakot nyitni. Én tőle se félek: épp itt heverünk, ahol jön, a cserépkályha mellett. Délutáni pihenő van, de most ünnep, ezért kivételesen ide, a maguk rekamiéjára raktak le minket aludni, míg ők a hallban duruzsolnak, pakolgatnak titokzatosan. Aztán már nem hallatszanak, biztos kimentek a konyhába. Jó ez a titkokkal teli csönd, nézem a halványsárga kályhacsempéket, hajszálvékony mázrepedésvonalak futkároznak rajtuk, figyelem, mit adnak ki, itt egy madárka, ott egy nagyszoknyájú nőalak, nem látom pontosan, tündér vagy boszorka, szárny van-e a hátán vagy púp. Jó szédülős álmosság fog el: tudom, hogy ezt a széngáz csinálja velem, az ringat, az hintáztat. Bánom, mikor abbahagyja, és betódulva az orromig szalad a szúrós hideg a kicsapódó erkélyajtón át, a széngáz meg kiugrik rajta.
Biztos ezt a sok kikergetést bosszulja meg, mikor ünnep kellős közepén fölrobbantja a cserépkályhánkat: csak megemeli könnyedén a tetejét, és már ejti is vissza, puff!, lerakva ugyanoda, ahonnan felkapta. Látszik, nem akar rosszat, csak kellemetlenséget: nem csinál tüzet, csak egy hatalmas szürke füstfelhőt, gyönyörűen bodorodót, vastagon gomolygó, gyorsan terjedőt, amilyet csak a vihar tud. A por lassan elül, minden szürke lesz és puha, karácsonyfa, terített asztal, rántott hal, bejgli, Ancibaba a babakocsival és a csipkés szélű babaágyneművel együtt, amit anyánk varrt neki. Ancibabát Andrea kapta ajándékba, de mindketten játszunk vele.
Éktelen zaj kél: anyánk porszívózza a hamut, apánk valami vizes kásával pancsol, ütemesen karistolja a fémet, ahogy a lábosban keveri, és ezzel a hangos valamivel ragasztja vissza a helyére a szelíd behemót cserépkályha tetejét, amitől én ezután se félek. Bezzeg a mi kis vaskályhánktól a gyerekszobában: ahogy apánk az ajtaját nyitja, a tűz kinyaldos a levegőbe a keze után, olykor egyszerre három nyelvvel is, éjjel meg félelmetesen buhog, a sötétben az ajtó fölött vékonyodó fémen átizzik a vörösség, a kukucskáló rostélyból mindenféle árnyak kúsznak föl a plafonra, ott elvékonyodik a lábuk, elválnak a kályhától és önálló táncba kezdenek, akkor derül ki róluk, hogy melyik micsoda: hadonászó ördög, fenekedő farkas, két lábon dölöngő medve.
A kis kályha illik a karácsonyhoz, apánk kente le ezüsttel az ünnep előtt. A tetejére anyánk almát rak, és most narancshéjat is. Hát ezt hol szerezted, kérdi apánk. Anyánk meghámozza, gerezdekre szedi, s a gerezdeket, mint a kenyérkatonákat, egyforma hosszú sorokba rendezve osztja négy egyenlő részre a narancsot. Ezen elcsodálkozom: a különleges finomságokat kétfelé szokás osztani. Apánk is ilyesmire gondolhat, mert beletolja a maga gerezdcsapatát a többibe. A pörkölődő narancshéj illata nagyon tetszik, és az is, ahogy napszínű sárgája selymesen belevilágít az esteledésbe. Amúgy a narancs nem jó, savanyú, összehúzza a számat – az édes sült alma sokkal jobb. Majszolnám, de forró – míg hűl, lesem az ezüstben csillogó kályhacső melletti képen az angyalt. Én is biztos vagyok benne, hogy mindig odaérnek időben. Az őrangyalos képen az ácsorgó kis szőke az Andrea, a másik, a barna hajú, aki a víz fölé mélyen behajol a rózsáért, az vagyok én.
Ez évben Andreával, utoljára ketten, a játékok mellé ruhát is kapunk, hajszálra ugyanolyat: drapp kötött gyapjúszett, nadrág és pulóver, a felsőn piros norvégminta. Nagyon tetszik nekem ez a síruházat. Nem babás, modern. Van egy gyűjtemény a fejemben kedvenc ruhákból, tárgyakból, formákból, szavakból, testtartásokból, fényszögekből – ezt a kötött szettet is beemelem közéjük. Remekül illik az egyik mozdulathoz: ahogy a begyújtás után apánk háta mögé tett kezekkel áll a cserépkályhánál, és nyitott tenyerével a csempéknek támaszkodva csöndes örömmel élvezi, ahogy melegszenek. Most, hogy a megfelelő ruha is megvan hozzá, nincs mese, kipróbálom. Nekitámaszkodom a kályhának, hátrateszem a kezem, nyitott tenyerem épp az ajtaja fölött ér a meleg csempékhez. A vasajtón átsugárzó forróság a lábaimat melegíti: milyen jókat tud ez az apa, nagyszerű. Most is egyszerre ugranak oda, fölkapnak, rángatják rólam az izzó kontúrral olvadó gyapjúnadrágot – nem égek meg, ezúttal is megúszom sérülés nélkül. No, no, semmi baj, hallom anyám hangját, csak nagyon megijedtél, áj-báj, kecskeháj, mindjárt bekeni a Mami, hozd csak ide, Jóska, a Neogranormont a fürdőszobai tükrösből, nem, a lábán sincs semmi, erre a gyerekre az angyalok vigyáznak.
