„A cél? Összefogni azokat országokat, amelyek készek közös intézményeket létrehozni, s ennél fogva lemondani a korlátlan szuverenitás érinthetetlen jogához kapcsolódó igényeikről.” (François Mitterrand)
Nem csak vissza-, hanem előre is pillantott december közepi európai parlamenti beszédében Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság német elnöke, határozottan közölve, hogy a jogállamisági jogszabály január elsején életbe lép, a jogsértésekkel pedig a Bizottság késlekedés nélkül foglalkozni fog. Az európai integráció első számú szupranacionális testületének vezetője ezzel nem kevesebbet mondott, mint hogy a végsőkig srófolt vétóvita kompromisszumos megoldása nem lezárása a folyamatnak, hanem nyitánya egy olyan új korszaknak az unió és a két vétózó ország viszonyában, amelynek alakulását bajos lenne megjósolni. Éppen ez a bizonytalanság billenthette ki józan ítélőkészségükből a magyar kormánypárti és ellenzéki megszólalókat. Az inga persze ellentétes irányba lengett ki: Orbán és szűkebb-tágabb környezete „teljes győzelmet” emlegetett, míg az ellenzék pártvezéreinek többsége az Orbán-kormány „teljes kudarcát” vizionálta. Röviddel az alku után jelent meg a harmadik sarkított eszmefuttatás a baloldali-liberális véleményformálók tekintélyes képviselőinek részéről, akik szerint a vétó-alku nem egyéb, mint „elvtelen kompromisszum”, amelynek létrehozója, Angela Merkel német kancellár így szankciók helyett éppenséggel segít az Orbán-kabinetnek, egyebek mellett úgy is, hogy a hatalom budapesti gyakorlóinak a 2022-es választásokig nem kell számolniuk büntetéssel. Ezt a nézetet tette magáévá a Bécsben élő Paul Lendvai, s ugyanebben a szellemben bírálta az alkut Soros György, akit Orbánék – nemtelenek támadások sorával - első számú közellenségüknek tekintenek.
Egyik véleménnyel sem értek egyet, sem „a teljes kudarccal”, sem „a teljes győzelemmel”, sem „az elvtelen kompromisszummal”. A helyzet ennél sokkal-sokkal összetettebb, megértéséhez érdemes visszalépni a távolabbi és a közelebbi múltba. Pillantsunk előbb messzebbre, vissza az időben: a vasfüggönyös enyhülés időszakának kiemelkedő eseménye volt a helsinki záróokmány 1975-ös aláírása. Felettébb elnagyolva és leegyszerűsítve a lényeget: az Európa, valamint az Egyesült Államok és Kanada részvételével lezajlott diplomáciai aktus mérsékelte a kommunista és a nyugati világ szembenállását, a valutára, tőkére, beruházásra áhítozó szocialista országoknak a virágzó piacgazdaságok széles körű gazdasági együttműködést ígértek.
A szocialista világ ebben a szellemben üdvözölte a valóban fontos, a fegyveres konfliktus veszélyét csökkentő egyezményt. De a látszat csalt: a nyugatiak ugyanis beleszuszakolták az egyezségbe az úgynevezett harmadik kosarat, amely az emberi jogok betartásának kötelezettségéről szólt. Bármint próbálták is ennek jelentőségét kisebbíteni a keleti térfélen, hamar kiderült, hogy hiba van a szocialista világ mindig hófehér krétája körül, mivel létrejött a jogi hivatkozási alap, amelyet a további évek és évtizedek folyamán sokszor felhasználtak az egypárti diktatúrák belső ellenzékei, az önkény elleni bátor lázadók, s adott esetben a nyugati partnerek is.
Gyorsan leszögezem, hogy azok közé tartozom, akik nem látnak politológiai párhuzamot a hetvenes évek kádári rendszere és a mai orbáni hatalomgyakorlás között, semmiféle egyenlőségjelnek e téren nincs helye. Más kérdés, hogy a hatalom természete, az emberi magatartások és reagálások módja hasonlíthat, a reflexek ismétlődhetnek. S ha innen nézzük, a jogállami kritériumok beépítése a támogatások folyósításába mégis rokonítható az egykori „harmadik kosárral”: kétségkívül létrejött egy olyan jogi alap – erre az állam- és kormányfők tanácsa után immár az Európai Parlament is áldását adta –, amelynek a kimunkálását nem is olyan régen még sokan teljességgel lehetetlennek tartották. Az autoriter hatalomgyakorló lengyel-magyar páros a késleltetésben ért el bizonyos sikert, de a jelek arra vallanak, hogy – miként egy képviselő fogalmazott – a jogállamiság ellen vívott szélmalomharcban Don Quijote és Sancho Panza vereséget szenvedett.
Ez azonban nem akadályozza meg őket, hogy saját szempontjukból értelmet lássanak a küzdelemben. Orbán már aligha tehet mást: az unióellenességben olyan messzire ment, hogy innen már nehéz visszafordulni. De vajon egyáltalán akar-e? A vétót eldöntő brüsszeli csúcsértekezlet előtt zajlott le egy figyelemre méltó fejlemény, amelyről szinte alig esett szó: távozott a miniszterelnök közvetlen környezetéből külpolitikai főtanácsadója, Gottfried Péter. Szinte észrevétlenül, amint egy olyan nagy tekintélyű és kikezdhetetlen szaktudású diplomatához illik, mint amilyen Gottfried, aki Brüsszelben és Budapesten jószerivel a kezdetektől egyengette a magyar uniós csatlakozás útját, jobb- és balközép kormányokban egyaránt tisztségeket vállalva. Az őt ismerők szerint diplomatához illően nem kedvelte a kiélezett konfliktusokat, s az emlegetett bennfentesek elképzelhetőnek tartják, hogy a nagy informális befolyású szaktekintély belefáradt a mind élesebb uniós viszályok csitításába, hárításába, a folytonos ütközésekbe. Villámgyors és igen szervezettnek tűnő távozása az MNB Monetáris Tanácsába tápot adott olyan találgatásnak is, amely szerint az integrációs ügyekben gyakran még a kormányfőnél is harciasabban és kérlelhetetlenebbül megszólaló két dinamikus fiatal miniszter, a külügyek és az igazságügy irányítójának fellépései érlelhették meg az uniót töviről hegyire ismerő szakemberben azt a meggyőződést, hogy nincs elég tere véleményének érvényesítésére.
Mindez természetesen csupán feltételezés, a valós helyzetet az érintetteken kívül aligha ismeri más, annyi azonban a tévedés nagyobb kockázata nélkül megállapítható, hogy Gottfried távozása a magyar kormánypolitika centrumából azt valószínűsíti, hogy Budapest nem hagy fel a konfrontációra építő uniós kurzussal. A magyar EU-politika perifériáján lezajlott kivételes botrányok – Szájer szexorgiája és a Deutsch-ügy –, csak tovább növelhették az integráció tagállamainak többségében az ingerültséget az Orbán-kabinet kétszínűsége, képmutatása, korrupt, egyszersmind pénzéhes magatartása miatt, ám aligha valószínű, hogy erre válaszul a magyar kormányfő visszatérne 2002-es önmagához, amikor még nemzeti érdeknek nevezte az uniós csatlakozást.
A vétóvita sikeres lezárása nem számolja föl az ellentéteket; mint szerkesztőségi cikkében a londoni Financial Times a minap megjegyezte, ami kezdetben a demokrácia és a jog miatti összeütközésnek tűnt, az gyorsan egy „kultúra háborúba” váltott át, amit sok más mellett az Európai Bíróság elítélő véleménye is jelez a magyar menekültügyi gyakorlatról és a lengyel igazságügyi reformról. Ám a leplezett vagy leplezetlen szembefordulás az integrációval, a gátlástalanul ellenséges retorika az Unióval szemben, a kilépés szórványos vizionálása a Fidesz holdudvarában nem sok jót ígér a Fidesznek és szövetségesének: a Medián friss közvélemény kutatása rekordmagasságú, 85 százalékos uniópártiságot mért a szavazókorú népesség körében, s még a Fidesz szavazóinak 77 százaléka is az integráció mellett foglalt állást. A számok értékeléséhez tegyük hozzá, hogy a kormánypárt és szövetségese tíz éve nem tesz mást, mint csepüli az integrációt, „brüsszelezik”, kétségbe vonja értékeit, Moszkvához vagy a gyarmattartó hatalmakhoz hasonlítgatja, elhallgatja az Unió keresztény és demokrata gyökereit, eltagadja az eredendő szupranacionális indíttatást. Ezen az úton tovább haladva a Fidesz előbb-utóbb menthetetlenül összeütközésbe sodródik önmagával és a társadalommal: úgy vélem, a legfontosabb szövetségesünk ellen folytatott kíméletlen harc az orbáni rendszer Waterlooját okozhatja a politikai színtéren. Akár egykor a páratlan pályát befutó és azt dicstelenül végző császár, a mai autoriter vezérek is óriási túlerővel néznek szembe, az Unióban így vagy úgy 25 tagállam helyteleníti a jogállami értékek semmibevételét, a legfőbb illiberális szövetséges az óceán túlfelén pedig hamarosan elhagyja a politikai terepet, a „keleti nyitás” szereplői meg vagy messze vannak, vagy nem versenyképesek.
Az európai színtér azonban nem azonos a hazaival: mintha a magyar ellenzék jó része azt hinné, hogy a Fideszt és szövetségesét az Európai Parlamentben kell legyőzni. Ez alapvető félreértelmezése a helyzetnek, aminthogy az is, hogy Angela Merkel buktassa meg a hatalomgyakorlásba jól érzékelhetően belefáradt, túl sok frontot nyitó, ezért néha kapkodó magyar miniszterelnököt. S miért kellene a kancellár szemére vetni, hogy a német érdekeket helyezi előtérbe, amelyekhez bizony a magyarországi német beruházások is hozzátartoznak?! Ezeknek a működésétől sok tízezer magyar állampolgár létviszonya függ, a jelentős német gazdasági befolyás, amely megfelel történelmi tradícióinknak, a mai realitások egyik sarokköve. A társadalomnak egyáltalán nem érdeke a német gazdasági kapcsolatok lazítása, s önmagában az sem baj, ha a nagy autógyárak vezéreinek telefonjában megtalálható a magyar külügyminiszter száma is – már ha igaz ez az állítás.
***
Hogy a Fidesz végül beleesik-e Európa-politikájának maga ásta csapdájába, s ha igen, mikor – azt ma még nehéz lenne megmondani. Ám a viharos decemberi hetek ellenére az integráció képzeletbeli brüsszeli karácsonyfája alatt szép ajándékot találnak mindazok, akik az integráció kettős – nemzeti és szupranacionális – dimenzióját egyaránt támogatják. A „mind szorosabb együttműködés” terepén a Bizottság az idén nagyot lépett előre az önálló hitelfelvétellel, s a három fő intézmény – a tagállamok tanácsa, a szupranacionális Bizottság és az Európai Parlament minden szempontból tarka testülete – termékeny versengése mintha új szakaszba lépne: bizony nem ugyanazt mondják, de miért is lenne erre szükség? A brüsszeli karácsonyfa fényeit nem tompítja a Brexit, mert bármi történik is, a briteknek sokkal több fejtörést okoz a kilépés, mint Brüsszelnek. S ahogy a felmérések mutatják, a magyar társadalom nagy többsége azt szeretné, ha a fa fényei Budapestről is jól látszanának, ellenfények és ellendrukkerek nélkül.
