Üdítő karácsonyi ajándékkal kedveskedik számunkra az HBO. December 18-án és 23-án megnézhetjük a csatornán a Mária román királyné című látványos történelmi filmet, hogy végre pozitív élményünk is legyen Trianonról, és együtt tudjunk örülni a románokkal: övék lett Erdély (is)!
Már több hete egymásra találhattunk volna szomszédainkkal, de a nacionalista, nemzeti viszályokat szító Magyar Nemzet úgy felháborodott a gáláns békéltető aktuson, hogy a bemutatót el kellett halasztani. De talán jobb is így, hiszen Krisztus születésének ünnepe táján nyitottabbak vagyunk a szeretetre, megértésre. Annál is inkább, mert a gyártó ország, Románia igen tapintatos volt, kerülni akart mindenféle nemzeti elfogultságot: olaszországi rendezőt (Alexis Cahill) és német forgatókönyvírót (Brigitte Drodthoff) kért fel alkotónak.
Irigyelhetjük a magyar szinkron készítőit. Milyen szép, kijózanító élmény lehetett kiváló román színészek játékát követni, és kimondani, hogy a magyarok nem nyugszanak, hogy Erdély románok lakta ősi föld. Majd a film végén boldog hangon bejelenteni, hogy létrejött Nagy-Románia.
De ha komolyra fordítjuk a szót, akkor is azt kell mondani, jó, hogy láthatjuk ezt a filmalkotást. Érdekes belehelyezkedni az egykori győztes ellenfél szemszögébe, politikai érdekeibe, nemzeti érzelmeibe. És ha képesek vagyunk erre, joggal várhatjuk, hogy árnyaltabb kép alakuljon ki bennünk Trianonról, a számunkra enyhén szólva hátrányos békeszerződéshez vezető folyamatokról. Hiszen szinte követhetetlenül kacifántos ez a történet, hogy kinek mik a céljai, mikor, kivel és miért szövetkezik az I. világháborúban, hogyan kavar bele mindenbe az orosz forradalom, miért húzzák meg épp úgy az új határokat, ahogy.
Nyitottságunkat azonban, akárcsak a románok örömteli tudásvágyát és más európai nézők érdeklődését, nem jutalmazzák a filmkészítők. Elénk raknak egy sematikus, illusztratív, patetikusan lihegő, olcsó mítoszteremtésbe keretezett ki tudja mit. Leginkább egy mozgó szentképnek nevezhetnénk Mária királynéról, aki a nehéz, román szempontból már-már reménytelennek tűnő béketárgyalások idején Párizsba érkezik, eleganciájával, elbűvöli a városi előkelőségeket, majd páratlan diplomáciai érzékkel, és némi angliai rokoni segítséggel – még oda is van ereje átruccannia szegénynek – megpuhítja a francia és angol kormányfőt, Clemenceau-t és Lloyd George-ot, majd Wilson amerikai elnököt, ami később meg is hozza a sikert, a megálmodott területi gyarapodást hazájának. Más szálak is beindulnak, hullámzó kapcsolata férjével, az uralkodó Ferdinánddal, egy régi szerelem, nehézségei fiaival, de a dicsfény-dramaturgia legyint ezekre a ködfoltokra.
Drámai történelmi helyzet, drámai hősnő, akit edinburgh-i hercegnőként pottyantott a német Hohenzollern-Sigmaringen-házból származó Ferdinánddal kötött házassága Romániába. Egyszóval, drámai tematika – dráma nélkül. Aminek nem a lazán kezelt történelmi hitelesség az oka, hanem egyszerűen a hercegné alakja előtti tisztelgés unott felszínessége. Ez pedig oda vezet, hogy a magasztalni kívánt figura ellenszenvessé, a román diadal pedig súlytalanná, provinciálissá válik.
A film önhitt, értékrendjét semmivel sem igazoló konzervatív, már-már royalista szemléletének köszönhetően a néző – az egyértelmű alkotói szándék ellenére – kívül kerül az előtte feltáruló, jótékony pompájával csalogató nemesi, udvari, polgári elit világon. Émelyítőek az élet minden helyszínét, eseményét átható hierarchikus viszonyok. Az őket tükröző etikettszabályok, a szolgálólányok állandó hajlongása, az öltözködést, utazást, levegővételt segítő ezernyi kéz. A társasági élet lekezelő célozgatásai, vizsgáztatása, hogy mennyire vagy méltó a részvételre, az egyenrangú érintkezésre. Mindennek másik pólusa a hivalkodó leereszkedés az alsóbb rétegekhez. A történet elején Mária adományokat oszt a szegényeknek. Valóban nemes lelkű asszony volt, támogatta a Vöröskeresztet, maga is ápolt sebesülteket, amitől a tífuszjárvány sem riasztotta el. De még ez sem tud tiszteletet keltően megjelenni a filmben. Üres arisztokrata gesztus marad, mert nem érezni mögötte a belső vívódást a kiváltságos társadalmi helyzettel.
A mű „szellemisége” természetesen elsiklik talán legérdekesebb motívuma – a kisebb kelet-európai országok politikai tehetetlensége, elkeseredett hajbókolása a nyugati nagyhatalmak kegyeiért – mellett is. Brătianu miniszterelnököt és csapatát nem veszik komolyan a béketárgyalásokon, hiába szónokol szövetségről, katonai áldozatokról. Érvelésének jellegzetes kelet-európai tónusa a panaszkodás: azért érdemeljük meg, hogy egyesítsük területeinket, mert szerencsétlenek vagyunk, ver minket a sors. Bugrisnak, szolgának nézik. Ám amikor szinte ugyanezt a nyugati nemességből származó hercegné adja elő, az üres szavak meghallgatásra találnak. Elgondolkoztató mozzanat, de a film dekoratív konzervativizmusa ezt is csupán hősnője dicsőítésére használja fel.
Egyszóval, ha nemes lennék, arra kérném kultúrpolitikánk nagyurait: Ne ilyen típusú történelmi filmeket támogassanak!
