Ha a magyarok többsége se gondolja, hogy a rendszerük fasisztoid, és fasiszta klónok a kormányzat és holdudvarának tagjai, akkor bizonnyal így is van. Máskülönben már rég elkezdték volna a nyílt ellenállást, mert az orbáni rendszert választások útján már nem lehet, vagy legfeljebb átmenetileg lehet megdönteni. Ezen nem változtat, hogy talán a magyarok azért nem mennek az utcára, mert télen hideg van, nyáron meg túl meleg. Nincs tehát erkölcsi alap a felháborodásra, amiért Merkel & Co a magyar nép és az ellenzék helyett nem dönti meg az orbáni rendszert. Ennek jelenlegi állapotát jellemzi, hogy például Gyurcsány és köre – a választókat becsapva – az orbáni győzelmet elnevezte vereségnek. Szép, archaikus önámítás, mint amikor a rossz hír hírnökének leütik a fejét.
Azzal, hogy az Unió – egyelőre – engedett, azt üzente, hogy legitimnek tart politikai gazemberek által fenntartott rendszereket, és méltánylandót talál a zsarolásban. Volt már ilyen.
„Jóbarátaim, történelmünk során másodszor tért vissza Németországból egy brit miniszterelnök, aki becsülettel békét hozott. Úgy gondolom, hogy ez a mi korunk békéje (...) Menjenek haza és aludjanak jól!” – mondotta volt 1938-ban hírhedté vált nyilatkozatában Neville Chamberlain a müncheni konferenciáról hazatérve. Az „első” visszatérés, amelyre célzott, Benjamin Disraeli miniszterelnöké volt az 1878-as berlini konferenciáról, melyen a Balkán-kérdést rendezték. Ő is analógiákban beszélt.
A müncheni szerződésről később már sokat írtak. Csak egy példa: „Bármit is mondhatnak vagy nem mondhatnak a későbbi korokban ezekről a szörnyűséges évekről, biztosak lehetünk abban, hogy Neville Chamberlain a tények szerint telesen őszintén járt el, és minden erejével igyekezett megmenteni a világot egy szörnyű, pusztító háborútól, amelyben most részt veszünk. Csak ezt írja majd neki jóvá a történelmi ítélkezés” – szerepel Robert Self Chamberlain-ről szóló könyvében.
Hadd fordítsam át, le vagy ki szépirodalmi munkásságom részeként a mai magyar történésekre:
„Bármit is mond majd a történelem ezekről a félelmetes előérzetekkel teli évekről, biztosak lehetünk abban, hogy Angela Merkel és társainak tettei mélységesen mély őszinteségen alapultak, mely mögött egyszerre lapult a gyávaság, a gazdasági érdek és az, hogy nem akartak szembenézni a valósággal. De mert valamit mégis csak sejthettek belőle, valami keveset azért még önmaguk előtt se voltak képesek elhazudni, ezért szinte öntudatlanul, minden erejükkel, egészében mégis teljesen vakon és süketen a végzetre utaló jelek iránt, igyekeztek megmenteni a világot attól a pusztító vésztől, mely az emberi lélek legmélyéből eredeztethető, és amelynek rettenetes nehézségekkel és áldozatokkal járó legyőzése a kétségbeesett utódok kezdetben még hosszú ideig majdnem kilátástalannak látszó feladata lett. Egyes egyedül ezt a jóhiszeműséget és vakságot tudná a történelem a javukra írni, ha ilyesmi egyáltalán felmentő körülmény lehet.”
Szegény, szegény N. Chamberlain, még a vastagbélrák végstádiumában is megmaradt művelt, tisztességes, tartózkodó, mélyen kedves és rokonszenves, liberális embernek, aki visszautasított minden kitüntetést a vég előtt, és saját szavaival csak mint Mr. Chamberlain akart meghalni.
Szegény, szegény Angela Merkel (& Co).
Kétségtelen, hogy minden analógia sántít, így a müncheni is – ha nem vesszük figyelembe, hogy az analógia soha sem az adott minta teljességével érvel, hanem csupán valamelyik meghatározott ismertetőjegyén alapul, azt emeli ki.
Kétségtelen továbbá, hogy Magyarország nagyságrendjét, erejét, befolyását tekintve messze nincs egy súlycsoportban a hitleri Németországgal – Lengyelországgal együtt sem. A két ország nem fontos – azonban ragályos. A müncheni analógia itt nem az államok erejéről szól, hanem arról, hogy valójában egy sokkal hatalmasabb ellenféllel áll szemben az EU, amely nem kívül található, hanem az egész euroatlanti kultúrán, így az EU-n is belül van jelen. Az ostobák kezdték el újra az osztályharcukat az okosak ellen. Részükről a hazugság és az ellenségképzés politikai eszközzé vált (Soros, libernyákok, liberáják, Brüsszel, háttérhatalmak, elcsalt választás stb.). Ez ellen győzni olyan, mint amikor egy láthatatlan ellenféllel kell megküzdeni. Mert azoknak a tudatával kell megmérkőzni, akik a mákonyt beszopják.
München egyik ismertetőjegye volt, hogy már akkor nem néztek szembe mindezzel, és amikor az akkori Vezér túllépte az eltűrhetőség határát, már csak a nyers erő segíthetett. Mára a Hitler által fémjelzett, klasszikus lázadás az értelem ellen rejtőzködő, „demokratikus” formában tért vissza. Előbb-utóbb ez a lázadás is eljut majd egy olyan tettig, amelytől felfeslik a vakok előtt is a való. Kizárólag ennyi München példája.
Ma alig esik szó arról, hogy az Európai Parlamentben ott vannak legitim módon a szélsőjobboldaliak. A demokraták többsége azzal nyugtatja magát, hogy nincsenek is sokan. Ráadásul a szélsőbaloldali politikai gazemberek is megint szerveződnek. Egyetlen tudósítás sem említi, hogy ezek a magukat „euroszkeptikusoknak” álcázók hogyan reagáltak a jogállamisági feltételekre. Holott biztos, hogy reagáltak. És nem esik szó arról, hogy mekkora erőt képvisel valójában például Le Pen tábora, vagy a francia sárga-mellényesek, és az USA lakosainak majdnem a fele, amely még ma is Trumpra szavazna.
Vannak, akik azzal szédítenek, hogy nyugaton elég erősek a demokrácia intézményei. Persze, ameddig demokratákat neveznek ki az irányításukra. Vagy azt hiszik, hogy a belülről támadó lázadás majd magától elenyészik, ha a jólétet tovább fokozzák, és a műveltséget az iskolai oktatással növelik. Az „ostobák” azonban nem az alacsonyabb végzettségük miatt állnak szemben az ugyancsak nem a végzettségük alapján „okosabbakkal”. Ez a két szó csak költői megnevezése egy végzetes kettéválásnak. Valójában még nincsenek megfelelő fogalmaink arról, hogy kik is azok, akik egymással szemben állnak. Legfeljebb sejthető, hogy a szembenállás azzal függ össze, ki mennyire és mit tanult abból, amit megismert.
München után a Nyugat számára elég későn telt be a pohár – és a halálos ellenség még csak kívül volt. A mai, új lázadással szemben minden azon múlik majd, hogy lesz-e a felismerésre elég idő, mielőtt a belső szakadék annyira mély lesz, hogy a szélsőjobboldaliság túl nagy teret nyer. Ezúttal a gonosz sokkal alattomosabb, sokkal többet „tanult” 1945-re elszenvedett vereségéből, és sokkal differenciáltabban, ügyesebben épít azokra a belső késztetésekre, melyek mindannyiunkban tigrisként ott időznek.
Lehet erről nemcsak a szépirodalom és a költészet, hanem a filozófia nyelvén is beszélni. Az se lesz közérthetőbb. Eszerint az ember kettős természetű. Ahogy már a mélylélektan előtt Kant is felismerte (és sokkal kevésbé racionálisan számtalan nagy világvallás), és mindenki, aki egy kicsit is képes volt szembenézni önmagával, hogy az ember a tudata szerint értelmes és eszes, a tudatalattijában meg ott lapul az állat. A liberális demokráciában az egyenlő választójog alapján nemcsak az ész minden hordozója egyenlő politikailag, hanem ugyanazon személyben minden állat is (hiszen ugyanabban a választóban honol, mint az ész). Erről Alexis de Tocqueville már a XIX. század közepén hosszan értekezett, a demokratikus despotizmust tartva a legnagyobb veszélynek. Mivel a tájékozatlanok és a kevésbé reflexívek vannak többségben, előbb-utóbb fogadókészebbek lesznek a toxikus vezetőkre, akiknek mérgezett üzeneteit elhiszik. Rájuk szavaznak, és ezzel a demokrácia megsemmisítésére. Orbán esetében ez a megsemmisítés megtörtént. Trump esetében első nekifutásra nem sikerült (ahogy elsőre a magyar Vezérnek és miniszterelnöknek sem).
Az újkori történelemfilozófiák meghatóan naiv sajátja volt a hit (a „Nagy Elbeszélés”), hogy az Eszmének létezik valamiféle győzelme. Ezzel szemben inkább egy állandóan megújuló küzdelemről lehet szó, mely valami egyre differenciáltabbat eredményez. És talán közelít, de soha el nem érheti azt, amit az ókori filozófiában a kozmosz jól-formáltságának, helyes teremtettségének tartottak. Ernst Cassirer szavaival a dolgok a szimbolikus formák (magyarul: a fogalmak, és a belőlük összetett újabb és újabb gondolatok) szövevényes, hierarchikus rendszerének segítségével legfeljebb aszimptotikusan haladnak efelé. A boldogság és a szenvedés aránya mindvégig változatlan marad, csak az érzékeléséről alkotott fogalmaink változnak. Nincs paradicsom a földön, ennyit a monista üdvtörténetről.
El kell majd viselni, hogy ma az értelem elleni fasisztoid, demokráciával álcázott lázadással megbirkózni nagyságrendileg nehezebb lesz, mint a nyílt, klasszikus fasizmussal. Saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, a mai magyar ellenzék innovációszegény reagálásán, az EU tehetetlen, kezeit tördelő hezitálásán, mely elárulja a liberális demokrácia krónikus immungyengeségét.
Az immunhiány arra utal, hogy ez a fajta demokrácia rosszul működik. Egyre sebezhetőbb az ellene való lázadással szemben. Majdnem kilátástalan feladat megerősíteni az önvédelmét, és mégis megőrizni a szabadságot. Ha kilátástalan, akkor kell valami más, amely jobban ellen tud állni. Ha sikerül ilyen rendszert találni, az is nagy megrázkódtatásokkal járhat, még ha nem is feltétlenül háborús romok lesznek a következményei. És az se lesz tökéletes. Mert az állatiságra építő, magukat keresztény-konzervatívnak hazudó, hazáról, nemzetről, népről, „emberekről” szájaló ellenfél bűntettei nehezen megragadhatók. Ráadásul a hazug, undorító nézetek hirdetése is a szabadsághoz tartozik. A hazugságok, az önkényre való hajlamok, a készség ellenségképzésre pedig ugrásra készen ott rejlenek mindannyiunkban: a bennünk úgy-ahogy kordában tartott állatban, furfangos csecsemőkorunktól.
Az értelmünk és eszünk folyományaként az addig legfeljebb csak vakon érzékelt dolgokról talán sikerül lassan új fogalmakat alkotni erről a kihívásról (persze ezek is csak olyan szimbolikus formák lesznek, mint minden addig felfogott fogalom). Volt az már úgy a történelemben, hogy először születik meg az ige, és aztán a tett. A gondolkodás formáit megváltoztatja az idő. Ezekről az új, felismert fogalmakról aztán végre át kell majd megint térni a dolgokra, melyeket ezekkel az új fogalmakkal sikerült reprezentálni, hogy valamilyen gyakorlati megoldás is szülessék, mert a fogalmaink csak így teljesek. Ez az idő még nem jött el, még igazából fogalmaink sincsenek arról, hogy mi is zajlik ma az euroatlanti kultúrában.
Egy biztos: ceterum censeo, nemcsak Karthágónak kell majd megsemmisülnie.
***
A szerző megadása nélkül szereplő vendégszövegek forrása sorrendben: Salamon János filozófus fészbuk-bejegyzése a magyarokról, illetve „A szív arisztokratikus szokásai” c. művében a liberális demokrácia immungyengeségéről írottak; Nádas Péter író „Szegény, szegény Sacha Anderson” című esszéje; Bokros Lajos egyik levele (ragályos); állítólag Lukács György filozófus kijelentése a fasizmusról (az ostobák osztályharca az okosak ellen – [néha egy szélsőbaloldali, azaz kommunista metaforája is fején találhatja a szöget]); József Attila költő „Csak az olvassa...” és „Világosítsd föl” című versei (elidőz a tigris, furfangos csecsemő); Ernst Cassirer filozófus állítása (a szimbolikus formákról); John Galsworthy író az „Ez a ház kiadó" című művéből (a gondolkodás formáinak változásáról); végül állítólag idősebb Marcus Porcius Cato író, államférfi szónoki zárómondata (Ceterum censeo).
