;

Oroszország;ruszofóbia;COVID-19;orosz vakcina;

- Miben hisz Oroszország?

Oroszországot, ész, el nem éred,

Méter, sing soha nem méri fel

Külön úton jár ott az élet –

Oroszországban hinni kell!

Fjodor Tyutcsev: Oroszország (Szabó Lőrinc fordítása)

Oltassam-e be magamat orosz vakcinával? Ez nem valós kérdés, mert senki nem ajánlotta fel a lehetőséget, de még előfordulhat. Amikor megjelent a hír, hogy az orosz hatóságok átadtak magyar partnereiknek egy adag Szputnyik V elnevezésű orosz Covid-vakcinát, felbolydult a közösségi háló. A legtöbb megszólaló gyanakodott: az orosz szer nem lehet jó, s idéztek mindenféle nyilatkozatokat, amelyek óvtak a kipróbálatlan terméktől. Aztán megjelentek a mémek, mind az oroszok és találmányuk kárára. Csodálkoztam, hogy magukat felvilágosultnak és nyitottnak tartó emberek belemennek a csapdába. Azért is láthattam ennyire elfogult véleményeket, mert az én információs buborékomat olyanok töltik meg, akik nem értenek egyet a Fidesz rendszerével. És mivel Orbán az EU ellenére hozná be a Szputnyik V-t, ez csak fokozta indulataikat. Egyébként is, a NER tele van orosz projektekkel (Paks 2, orosz bank áttelepítése, gázüzletek, letelepítési kötvények, Orbán és Putyin gyakori találkái stb.), ami táplálja az oroszellenes érzelmeket e közegben. Rossz ez így. Különösen mivel ezek az emberek – ahogyan én – az orosz kultúra nagy kedvelői, akik szentimentálisan emlékeznek oroszországi, szovjetunióbeli utazásaikra, barátságaikra. Most meg ruszofóbok lettek?

Ellentétben a ruszofilekkel, akik szintén ott köröznek a magyar információs térben. Ez a csapat – tapasztalataim szerint – két részből áll. Az első, a régi gárda hagyományőrzői, akik továbbra is élesen Nyugat- és kapitalizmusellenes módon határozzák meg magukat. Elutasítják a Nyugatot és mindenre igent mondanak, ami Moszkvából jön, a békeharc jegyében. A másik szintén Nyugat-ellenes, de inkább a fasiszta fajtából. Az oroszok ellenzik Sorost, betiltják a „meleg-propagandát”, megállítják a keleti migrációt. Tehát jók ennek a Nyugat-gyűlölő, nacionalista, rasszista körnek. Azt hiszem az oroszok kedvelik és etetik mind a két térfelet. Nálunk és külföldön is. Ha ugyanis egy rendszer állandóan azt kiabálja, hogy őt igazságtalanul megkülönböztetik, hogy gyűlöletkampány célpontja, akkor nagy szüksége van külföldi dicséretekre. És e csoportok ezt bármikor készek szállítani.

A ruszofóbia a szómagyarázat szerint beteges, irracionális félelem Oroszországtól, mindentől, ami orosz. Nem egyszerű politikai ellenszenv. Antiprogram. Az interneten fellelhető magyarázatok szerint a kifejezés valamivel több mint kétszáz éves. Franciaországban született, ahogy a mögé rakott eszme és indulatelegy is. Majd Nagy-Britanniában erősödött politikai programmá, amikor a két hatalom között több évtizeden zajlott az ún. nagy játszma a Közép-Ázsia feletti uralomért. Aztán - ahogy változtak a nemzetközi szövetségek - az orosz medve, mint ellenség a német és osztrák-magyar lapok karikatúraalakja lett. Sok hatalmi érdek és területi igény állította szembe ezeket az országokat egymással. A magyarok egyébként is jól emlékeztek a szabadságharc orosz leverésére. Furcsa módon nem Ferenc Józsefre haragudtak, pedig ő hívta be az orosz seregeket. De az orosz-gyűlölet miatti aggodalom nem áll magában. Oroszországban legalább ötszáz éve eleven politikai doktrína a Nyugattal szembeni gyanú, ellenségesség, sőt beteges félelem, azaz fóbia. Lehet ezt magyarázni a lengyelek keletre nyomulásával, Moszkva elfoglalásával, az ukrán földek feletti uralommal, a kora újkori katolicizmus keleti terjesztésével. De létező erővé vált, sőt évszázadokon át tartó állami politikává. Akkor is, amikor Oroszország őrült tempóban importálta a nyugati mintákat, ruhákat, fegyvereket, tudósokat és katonai szakértőket. Az arisztokrácia franciául beszélt, tudjuk a Háború és békéből. A Romanov dinasztiának is csak a neve volt orosz. Oroszország eközben állami ideológiává tette a Nyugattól való különbséget: az önkényuralom, az ortodox vallás és a népiség hármas egységét. Természetesen mindig voltak modernizációs, Nyugatra nyitó korszakok. Ezeket azonban a bezárkózás, az önkény, a pogromok és a terror évtizedei követték. Nehéz az ilyen történelmet szeretni, még akkor is, ha eközben az orosz irodalom, zene és a tudomány hatalmas produktumokkal gazdagított a világot.

Az elmúlt pár évben az orosz politikai közbeszédben tömegessé vált a ruszofóbia szó használata. Bármit helyettesítő, magyarázó fogalomként jelenik meg, ha azt kell felfejteni, mi az oka Oroszország problémáinak. Miért vannak szankciók, miért törnek ki „színes forradalmak” az egykori szovjet tagköztársaságokban, miért szorul vissza az orosz nyelv használata, miért kér Nyugat-Európa vízumot az orosz turistáktól, miért utasítanak ki orosz diplomatának európai fővárosokból, miért állítják, hogy orosz kémek mérgeznek meg az orosz állam számára nemkívánatos embereket, miért esik a kőolaj ára, miért ellenzik a Gazprom teljhatalmát a szénhidrogénpiacokon? Erre a sokféle kérdésre egyetlen válasz van: az orosz-gyűlölet. A ruszofóbia, mint magyarázat megkönnyíti az orosz állami politika és propaganda ügyét. (Ezt korábban úgy nevezték: szovjetellenesség. Ennek más tartalma volt, mint az antikommunizmus szónak. Nem az eszméről volt szó, hanem a sztálini típusú államról és belső rendről. Aki ezt nem helyeselte, nem azonosult vele, legyen külföldi, vagy hazai disszidens, nacionalista vagy akármi – nos az szovjetellenes volt.) A tíz éve stagnáló életszínvonalat, az ország elszigetelődését egyaránt ezzel magyarázzák. És nem csak az aktuális helyzetben lehet elővenni, hanem a történelemre is alkalmazzák. Ezért volt hajlandó Putyin újságcikkben azonosulni az 1939-es Ribbentrop-Molotov paktummal, végső soron a sztálinizmussal. Oroszországot gyűlölik, félnek tőle, mert birodalom, mert megvédi/megvédte magát – sugallja hazai közönségének. Orbán Viktor is megkapta az oroszgyűlölő jelzőt a moszkvai külügy szóvivőjétől egy minapi beszédéért, amelyet a Szabadság téren tartott, amikor felavatta id. George Bush amerikai elnök szobrát. Azt mondta, hogy a téren két szobor emlékeztet a megszállásra: a németre a déli, a szovjetre az északi oldalon. Orbán elszólta magát. Nem figyelmeztették előre, hogy ezzel nagy tabut sért. Oroszországban a Nagy Honvédő Háború szent dolog. Csak tisztelettel lehet szólni a felszabadító vörös katonákról és szó sem lehet arról, hogy a negyven évnél hosszabb ideiglenes itt állomásozást megszállásnak nevezze bárki.

Egy percig sem gondolhatja senki, hogy az orosz vezető, vagy bárki környezetéből, aki mostanában a ruszofóbia elleni harc zászlóját lengeti, arra gondolna, hogy ettől valakik majd jobb belátásra térnek. Hogy az EU és az amerikai Kongresszus egyszer csak belátja, hogy igaztalanul hoztak szankciókat, nem is foglalták el a Krím-félszigetet, nem indítottak háborút Kelet-Ukrajnában, nem lőtték le a maláj gépet, nem próbáltak tiltott vegyi fegyverrel volt kémeket megmérgezni. És akkor még nem szóltunk azokról ruszofób kritikákról, amelyek az önkényuralom visszaállítása miatt érik az orosz vezetést. Nem gondolom, hogy a szankciókat hozó országok vezetői különösebben mélyen ismernék az orosz hagyományokat, szokásokat. A bírálatokat olyan történések váltják ki, amikor az orosz állam az önként vállalt kötelezettségeket, a saját törvényeit sérti. A Krím megszállásával és annexiójával például az 1994. decemberi, ún. Budapesti Memorandumot, amelyben garanciát vállalt Ukrajna területi épségéért.

Azt hiszem, az állandó beszéd a külföldi hatalmak és a hazai liberálisok orosz-gyűlöletéről egyszerre orbitális hazugság és ugyanakkor öncsalás. A feltételezett ruszofóbok ugyanis nem Oroszországot, vagy az orosz embereket gyűlölik, hanem félnek a továbbélő paranoiás önkényuralomtól, amely alig kiszámítható. Kiszámíthatatlan, mert nagyon fél. Fél a külföldi befolyástól. Az elit félti a maga hatalmát és ebül szerzett javait, retteg saját polgárai szabadságvágyától. A nép, mint lehetséges politikai szereplő hiányzik ebből a konstrukcióból. Ha a nép elégedetlen, esetleg lázad, azt csak a nyugati titkosszolgálati beavatkozás miatt teszi, mint az ukránok, vagy a most lázongó jámbor fehéroroszok.

Nemrég olvastam egy cikket az orosz interneten. A szerző Szergej Karaganov professzor, az orosz külpolitikai és stratégiai tanács elnökségének tiszteletbeli elnöke. Neki elege van az állandó bizonytalanságból, védekezésekből, Oroszországnak végre saját nemzeti ideológiára van szüksége, amely meghatározza a nemzet identitását. Karaganov szerint ma a világ két részre oszlik. Vannak a „normálisok”, más néven a konzervatívok, vagy nacionalisták. Ezek az országok a hagyományos erkölcsi értékek alapján állnak, meg akarják őrizni a nemzeti sajátosságokat. A legutóbbi időkig védekezésre kényszerítette őket a politikai korrektség támadása. A másik oldalt nemzetek feletti csoportnak nevezi. Nem érdemlik meg szerinte a liberális jelzőt, mert egységesítő ideológiát kényszerítenek a normális többségre. (Nem írta meg, hogy a Orbán vagy Kaczynski hová is sorolódik világképében.) Karaganov szerint az utóbbiaknak továbbra is nagy a fölényük pénzügyi és kulturális-média területen. Ráadásul az emberiséget puhánnyá tette a sok évtizedes béke, amelyet a nukleáris egyensúly okozott. Ez a puhányság nyilvánul meg olyan jelenségekben, mint az LMBTQ, a feminizmus, a MeToo és Black Lives Matters mozgalom. Mindez azért van, hogy elterelje a figyelmet a valódi problémákról, elszakítsa a népeket hagyományaiktól és megsemmisítse identitásukat. Karaganov szerint ez ellen harcba kell szállni, s a harcot Oroszország kell, hogy vezesse. Oroszországnak meg kell fogalmaznia a maga ideológiáját, hogy harcba indulhasson vezető erőként a nem-normális világ ellen. Oroszország legyen újra a világ fő „békeszállítója”. Nem tagadja, hogy a demokrácia bizonyos ideális körülmények között jó dolog, de szerinte a szegény és soknemzetiségű országokban zülléshez és véres eseményekhez vezet (Ukrajna, Örményország, Kirgizisztán, Belarusz). Karaganov szerint Oroszországnak el kell fogadtatnia magával és potenciális követőivel, hogy „mi a győztesek nemzete vagyunk”. Az oroszok a nemzeti szuverenitás és identitás, a kulturális, politikai és gazdasági út választásának szabadságát védik. A professzor szerint ennek alapja a tradicionális családmodell, s hogy az ember hihessen Istenben, ha akar. Oroszországnak fel kell ajánlania a maga békés vezetőszerepét nem csak Eurázsia, de mások számára is. Ezt már megéltük.

A hosszú és indulatos írás lényege: Oroszország többé nem védekezik a ruszofóbok ellen, hanem ellentámadásba lendül, aminek az alapja a katonai erő. Egyrészt a nukleáris elrettentés, másrészt az internacionalista segítségnyújtás, ha azt valamely identitásában veszélyeztetett, a politikai korrektség, vagy a feminizmus által megtámadott autokrata kéri egy szegény, vagy soknemzetiségű országból. George Orwell felkészül.