Csapódik az ajtó, Janka levágja a hegedűtokját, a kottákat, a kabátját, és leroskad a fotelbe. Naim odakúszik hozzá.
– Nem ment jól a próba?
– Hagyj békén!
Mielőtt Naim újra megszólítaná kedvesét, gyorsan elmondjuk, hogy Janka és Naim a baseli zeneakadémia hallgatói. Janka Pécsváradról származik, Naim pedig Kıraçlarból. Naim mindig felderül, ha Janka megpróbálja kiejteni a fiú szülővárosa nevét, Janka pedig megsértődik, ha Naim felderül. Egyébként a párbeszédük angolul… de ezt most nincs időnk kifejteni.
– Most velem van bajod?
– Ha tovább nyaggatsz, akkor veled is.
Janka vékony, nagyon fehér bőrű, hosszú hajú lány, afféle balerina alkat. Kissé vérszegény, és általában haragszik, bár nem mindig tudni, hogy kire. Naim törökösen sötét bőrű, Jankánál alacsonyabb, izmos fiatalember, és állandóan nevethetnékje van. Janka hegedű tanszakon végzős, Naim tubázik, és másodéves. Ráadásul most végignyal Janka combján, minthogy a miniszoknya fedetlenül hagyja majdnem az egész lábát.
– Fujj már!
– Figyelj ide, te kis törött szárnyú madárka! – ugrik fel Naim, és összeüti a tenyerét. – Menjünk már el inni a többiekkel! Mindig hívnak.
– Nem megyek.
– De hát miért?
– Ad egy, mert a Philip állandóan megjegyzéseket tesz, ad kettő, mert a helyet úgy hívják, hogy „Try not to come”.
Naim vigyorog, és közben bólogat.
– Zseniális, nem?
– Undorító.
– Ne legyél már ilyen kiskacsa! El van törve neked a szárnyad (körülbelül így fordítható Naim kedveskedése). Most nyitott a hely. Ki kell próbálni.
Janka fél óra múlva elmeséli párjának, ekkor már kissé megenyhülten, epret csócsálva a konyhában, hogy a Philip mekkora egy szemét volt a meghallgatáson, és állandóan beleordította a szerzői instrukciókat a játékába. Alig tudott figyelni a da capónál. Meg a csukló, meg a könyök! Mintha csak egy másodéves lenne.
Szóval ott tartottam kettejük jellemzésében, hogy angolul kommunikálnak. Janka tehetős családból származik, Naim kevésbé. Ő ösztöndíjakból fizeti az iskolát és a lakhatását. Ezenkívül Janka vegán, Naim pedig szereti a finom sülteket. Naim tudja, hogy Janka, bár leplezni próbálja, imádja a durvaságot, ezért az eprestálból szemezgető párjáról egy váratlan pillanatban lerántja a miniszoknyát, aztán a bugyit. Janka tiltakozik, de hát ezt már ismerik jól. Naim nagyon ügyesen tudja késleltetni az ejakulációját, ezzel is kedveskedve párjának, aki hevültségében előbb leveri a tálat az asztalról, kicsivel később leszakítja a függönyt is.
Miután feltakarították a romokat, Naim meggyőzi Jankát, hogy csatlakozzanak az esti tanszéki vacsorára.
Ezenkívül azt is érdemes még sietve megjegyezni, hogy Janka szüleinek van egy sokalkalmazottas, részben gépesített gazdasága. Vagyonuk is ebből származik. Janka, amíg kislány volt, minden születésnapján választhatott magának egy állatot játszótársnak. Legjobban a kiskacsát szerette. Pórázt kötött a nyakába, és úgy sétálgatott vele a pécsváradi dombok között. Könyvből olvasott neki, megosztotta vele legbelsőbb fantáziáit, néha még együtt is aludtak.
Az olvasó már nyilván tudja a folytatást, és igaza is van. Pontosan az történt ugyanis, ami ilyenkor a szomorú mesékben történni szokott. Gáspár, merthogy Gáspárnak hívták Janka kiskacsáját, egy reggel eltűnt. Aznap Janka annyira elszomorodott, hogy ki sem jött a szobájából. Nem szólt senkihez, megfeledkezett a napi kötelmekről, nem evett, nem fürdött, csak keservesen sírt. Másnap este pedig, hogy, hogy nem, felszolgálták a legjobb barátját vacsorának. Az első falatok fenséges íze pillanatokra enyhítette a szomorúságot, de aztán megállt a villa a kezében.
– Ez milyen állat?
A család gonosz szakácsa döcögött, hogy hát a Jankácska nem ismeri fel legjobb barátját?
Janka azóta hallani sem akar semmiféle húsról, utálja a szakácsokat, sőt az akkor még bizonytalan nemi identitását is komoly megrázkódtatás érte.
– Nahát, te is eljöttél? Már azt hittük, soha nem látunk az akadémián kívül!
– Nem is volt könnyű idekönyörögni – mosolyog Naim.
– Próbált nem eljönni? – szellemeskedik egy koreai üstdobos srác.
– Az ázsiaiaknak tényleg nincs humoruk – jelenti ki Janka, erre mindenki elhallgat.
A Try not to come egyik legfőbb jellemzője, hogy az ember egy dzsungelben ül. Körülötte buja zöld növényzet, a divatos cipő a televényt tapossa.
Előlép a rengetegből a sommelière, és kitölt egy kis vöröset az újonnan érkezőknek.
– Nagyon csinos vagy ma, Janka – próbálkozik a bolgár klarinétos.
– Köszönöm. Te is jól nézel ki.
– Mit hozhatok a kedves vendégeknek? – érdeklődik a pincér. A társaság az étlapba mélyedve morfondírozik.
– Ajánlhatom esetleg a rozé kacsát, ha nincs ellenükre.
– Nincs! – csapja össze Philip elégedetten az étlapot. Többen csatlakoznak hozzá.
– Én ezt a mandulás-medvehagymás paellát kérem.
– Hány éve nem eszel húst? – könyököl előre Philip, miután a pincér felvette a rendelést.
– Tizenöt – válaszolja Janka gondolkodás nélkül.
– Azt mondd meg nekem, hogy a vegánok miért utálják annyira az embereket!
Janka idegesen felsóhajt, aztán Naimra néz, majd vissza Philipre.
– Azért, mert seggfejek.
Néhányan kényszeredetten felröhögnek. A francia fuvolista lány Janka védelmére kel. A haszonállatok miatt lassan lakhatatlan a szárazföld, nem arra van kitalálva az ember, hogy reggeltől estig húst egyen, gazdagabb a vegán ízvilág, arról nem is beszélve, hogy egészségesebbek az ételeik stb., stb.
– De én nem ezt kérdeztem – erősködik Philip –, hanem azt, hogy a vegánok miért utálják az embereket?
– Mert gyilkosok.
Néhányan felhorkannak.
– Személy szerint én is?
– Te egy tömeggyilkos vagy.
Naim a kezét tördeli, heherészik.
– Nem szoktunk otthon vörösbort inni.
Philip szemei villognak, lázba hozta Janka replikája, de éppen megérkezik a rozé kacsa és a paella.
Nekilátnak. Súlyosan csillogó villák és kések halk kocogása az ősnövényzetben.
A rozé kacsa szétomlik a kés súlya alatt. Janka elpirul, lesüti a szemét. A hús halovány barnás kérget növesztett kívül, amelyen élénken feketéll a feketebors-őrlemény. Csak kevés hússzaft szabadul a tányérra a tompa kés nyomán; a kéreg alatt a hús rózsaszíne egy intim kitárulkozás, a test vallomása. A tányér őszbirodalmának peremvidékén aszalt szilvák állnak őrt, hogy a savanyú, lágy, de még épp egy kissé hersenő káposzta fanyarját ne engedjék elszabadulni, és ritka felbukkanásukkal váratlanul édesítsék vissza az őszies ízek túlzásait. A fanyar és az édes tökéletes összecsengése ez, melyet a roppanó apróbacon kicsiny meglepetései kísérnek, és amire a borsdarabok váratlan, mégis jó ütemű, szép lecsengésű bizsergése felel. Az ízek mind külön szólalnak meg, ám a vékony hússzaft finoman mégis egy harmóniába vonja a felhangzókat.
Janka szíve hevesen ver. Philip mereven figyeli a magyar hegedűs lányt, aki egy perccel később már zihál.
– Jól vagy? – kérdezi Philip.
Janka feláll, áthajol az asztalon, lemetsz egy kis darabot Philip kacsacombjából, megmártja a szaftban, majd visszahajol, és hunyt szemmel szájába emeli a falatot.
Az este ettől fogva kellemesen telik, mondhatni: a résztvevők harmonikus polifóniájában.
