Ülök a kövön. Körülöttem végtelen sivár vidék. Mondja, képzeljek magam köré bármit, ami tetszik, de csak rá tudok gondolni, és arra, hogy vajon mi lehet vele. Nem érzem a szagokat, az illatokat, nem érzem az ízeket. Kitölt a hiánya. Valahol a távolban küzd a Fekete Bika a Völgy Szellemével, és arra kért, hogy várjak. Ülök a kövön, hideg van. Legyen akkor egy fa. Legyen egy kéttörzsű fa, ami valójában három. Föld felett ágazik el az egyik, a másik egyenesen tör az ég felé. Őket képzelem magam köré, míg a Fekete Bika önmagával küzd az aranylombú fák alatt.
Így szól a mese. Hogy van egy királylány, akinek a Fekete Bikát szánják férjül. Mennie kell, de nem is ágál. Útjuk során a Bika testvérei vendégül látják őket, egyiktől almát, másiktól körtét, harmadiktól egy tollat kap. A mese végén majd azok mentik meg a párt. Aztán következik a harc, amikor a királylánynak várnia kell. Sok szenvedést okozott már nekem ez a szellem, kezd bele a Bika, ideje, hogy szembeszálljak vele, és ha lehet, legyőzzem. Ülök a kövön, mert ezt kérte tőlem. Nem mozdulok, hallgatok. Ami összehúz, elveszi az életerőt. Ami felforgat, kiemel a létből, és úgy dob el, mint szentjánoskenyér termését a zörgő őszi éjszaka. Megyek magamban, érzem a rothadás illatát az úton, a talpam alatt recsegnek a barna tokok, sötét van. Nem látom, de tudom, hogy ívesen felhajlik, és kitüremkednek a babszemek a terméshéjon a külvilág felé.
Azt kérte, várjam meg. Én azt ígértem, nem szólalok meg, és nem is mozdulok. Szeretném, ha büszke lenne rám, szeretnék a legmozdulatlanabb és legnémább kedvese lenni, pont olyan, amilyennek elképzelt korábban. De a Fekete Bika túl sokat képzeleg. Szeret elveszni a részletekben, és úgy büntet, hogy közben magának okozza a legnagyobb fájdalmat. Elképzelem a kezét, ahogy le van hunyva a szemem, hogyan ér hozzám, ha majd véget ér a harc, mert nincs kétség bennem, nyerni fog.
Azt mondta, ha vörös lesz az ég, vesztett, ha nyer, kék. Én csak az eget tudom elképzelni a fejem fölé, se az alkonyt, se a szélfútta égalját nem. Holnap állítjuk az órát, olvasom, a hírekben is bemondják, de azt ígértem, nem szólalok meg, a mozdulatnak íve van, mint a szentjánoskenyér termésének, ropogok is, ha rá gondolok. Közeledik az új időszámítás.
A Fekete Bika képeket rögzít. Ez most egy kéttörzsű fa, ez két macska, jin-jang jelbe fordulva egymás felé, mint akik szeretik egymást. Kérdezem, honnan tudja. Kérdezem, mit tud szeretetről, de álmodom, álmomban hiába beszél, reggelre elfelejtem. Reggel pedig én is néma vagyok. Másnap azt kérdezem, tudja-e, mi az a boldogság, erre nem ő válaszol, hanem egy barátja, pillanatnyi megelégedés csupán, azok sora, ránézek, ezt mégis hogy gondolja, de addigra elszelel, a kő van csupán alattam, és mellettem az elképzelt fa. Két törzsből úgy lesz három, hogy ránagyítunk, ha jobban megnézed, láthatod, az egyik kitakar egy másikat, vagy kitakarja, vagy belőle jön, kettényílik, lehet bármi. Ha még közelebb hajolsz, nem kettő, nem három, hanem négy. A fejem fölött felhős az ég, ez még se nem vörös, se nem kék, de tágasabb, mint ami belül van, mert az fojtogat és szűkös is.
Csak a kő és a fa. A lombja terrakotta, apró pihékből összezárt szárny, angyal repül el felettem, hallgatom. Hallgat ő is, pedig visszakérdeznék a suhogásra, mondd, miféle fény az, ami betölti az emberi szívet, ami elég tud lenni egy életre, és nem aprózza fel az élőket maga körül. Kérdezem, tud-e teljességet megélni önmaga, vagy folyton repedések mögé bújik, gyomot növeszt, bizonyítékként arra, hogy az élet súlytalan. Elfújható, mint a gyermekláncfű virágzás után.
Most fa, máskor oszlop. Most egy tanya, rajta ember. Az ember férfi, lassan ballag, úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Nézem a képeket. Úgy ismerem a tenyerét én is, mintha vidék lenne, míg ő a tőkék között sétál, én benne járkálok. Egymásban bolyongó lankák vannak és világos, csak a szurdokban szűkül össze a tér és az idő is, ott sötét lesz, embert próbáló, talán akkor harcol önmagával, annak a világnak a peremén dől el minden, és akkor küzdök önmagammal én is a kövön várakozva. Maradj mozdulatlan, kicsi királylány, indulj el befelé.
Megmozdulni képtelen vagyok, az elgémberedett lábszár csupa csillagos ég a fejem felett, káprázik a fent és a lent, egymást kergetik, mintha a kint és a bent is egyívású lenne. Még nem tudom. Még nem tudom, hol tart a Fekete Bika, miféle harcot vív meg önmagával, és miféle harcot vívok meg önmagammal én is, míg elérek hozzá magamban. De belül nincsen rend.
Ölemben a körte, az alma és a toll, a lombok ringatnak, ahogy nézem őket. Megnyugtató, mint az ég alja a vész előtt, és akkor arra gondolok, talán a vég is kikerülhető, ha sarkon fordulok, mint a Jóisten szokott, ha baj van. Hadd maradjon az isten hűlt helyén a hit megerősíteni a híveket.
Minden rendben, mondja a Fekete Bika, bennem beszél hozzám, mert ő most magával harcol, ahogy én magammal, mintha vele és érte tenném. Nézem, erősen nézem a színeket az égre festve, de nincsen egy sem, ellopták őket, vagy lehet olyan sokáig nézni, hogy megszűnjön lenni a skála. Kisimul és kifehéredik, elnyeli az összeset, kitapogatja a világ ütőerét, és azon kezd dobolni, mintha lenne mondanivalója a zene nyelvén. Én máshogy nem tudok, csak a ritmust érzem, kezd dübörögni bennem az éjszaka, de az a szívem, most dobban meg, a félelem zihál bennem, ma fogjuk átállítani az órát. Jó lenne egy új időszámítás, ahol a győztes csata után megmozdulhatok.
Egyszer csak világosodni kezd körülöttem minden. Ragyog, fényesedik, lesz fű, fa, virág, látok zöldet, barnát, sárgákat és rózsaszínt is. Gyönyörű kék színben tündököl a tájék. A mesében ez következik. És az, hogy túl hamar mozdulok. Mert az öröm áramlás, zúgó folyó a karban és a lábak ívén, nem recseg, nem ropog, szökken és a két kezem úgy csapom össze, mint a boldogok szokták.
Akkor jön a halálos álom. Az utca csöndes, hirtelen nem vagyok sehol, se kő, se fa, se színtelen világ, a szemem még káprázik a zöldtől, a rózsaszínre emlékszik az elme, azt is feleleveníti a zárt héj, a szentjánoskenyér termésébe zárt mag a két szemem. A vakságnak van olyan rétege, amin hiába halad végig az ember, megtanul látni, mire a végére ér. Akkor felébred, és többé nem álmodik.
Álmomban a Fekete Bika a Norvég Herceg, ismét emberi alakra vált, nagy sietve érkezik, hogy megtaláljon, elvigyen és feleségül vegyen. De én nem vagyok sehol. Legalábbis nem ott vagyok, ahol ő, és nem lát úgy, ahogy látni kellene. Valami hártya nőtt a szemén, a szívét pedig kalitkába zárta. Én sem látom őt, és ő sem lát engem, a halandók szeme káprázik ilyen harcok után, az alakváltók találkozása azon múlik, egyszerre történik-e meg az átváltozás.
Hát, most akkor várok. A követ elhagyom, elég a keményből. Jéghegyen kelek át, míg egy házikóhoz érek. A jéghegyre vascipő kell, a cipőt egy öregember adja, nála szolgálok. Azt mondja, hét év, én a számokhoz nem értek. Akkor tanulom meg másképp, magammal mérni az időt és a mindenséget. A kövön hideg volt, a saját sikoltásomra keltem, az riasztott, körülnézve se szín, se fa, se fűszál, emlékét sem láttam az égnek, hiába hittem a vörösben vagy a kékben, még csak ég sem volt. Hét évig szolgálok, hogy elindulhassak magam felé. A Völgy Szelleme akkor már puszta emlék, vissza-visszaköszön, mintha megbotlana a vascipőben a lábam, amíg a jéghegyen kaptatok felfelé. Mindegy a hegyhát, a távolság, mégis az idő az egyetlen, ami segíthet a herceghez visszatalálni.
Amikor elvesznek az utolsó színek is, akkor telik le a hét év. Amikor kicsavarja az ég a három fa törzsét, és lesz belőle négy, akkor kapaszkodom végre a saját karomba. Ölelem, szorítom, mintha az életem múlna rajta, ölelem, mintha a Fekete Bika és a Norvég Herceg is bennem lenne, az egymással küzdő, egymásért küzdő részeim. Lehetnék fa, összeboruló lombok között a szellős tér, lehetnék két macska, jin-jang jelbe rendeződve, mutatva, létezik összefonódás és tükrözés is, de most csak e két lény vagyok. Színtelen és szagtalan világ a Sötétség Szelleméé, melyben én most a jéghegyen kaptató élet vagyok, nehezen szedem a levegőt, pont, mint az öreg kovács ábrándos üllője, amin veri a vasat.
Nézem. Száll a pongyolapitypang. Lassan földet ér minden ejtőernyős.
Azt mondja, gyenge a lábam. Azt mondja, szolgálni kell érte, nem értem, érte vagy értem, csak a számot ismételgetem, hogy hét év. Takarítok és főzök rá. Kimosom a lepedőjét, teregetem a paplanhuzatot. Szállnak a leplek, szeretem a szárnyakat, megtörik rajtuk a fény, napsütötte sáv az égig. Nincs benne se piros, se kék. Amikor leszedem és összehajtom, nap illata van, ahogy beleszagolok. Végre érzek.
A házikóban aztán egy öregasszony lakik. Azt mondja, ad enni, ha kimosom a fekete köpenyt. Összerándul a gyomrom, mert széles e világon nincs másnak ilyen fekete köpenye, csak a Fekete Bikának és a Norvég Hercegnek. A banya azt mondja, ő hiába tereget. Hiába mos, a folt megmarad. Én tudom, hogy értek a fényhez, szolgáltam érte már hét évet. Mélyre kell érte menni. Ott, ahol a legnagyobb a sötétség, ahol olyan nagy a vakság, mint a szentjánoskenyér termésében a magok körül, ott lakik a Fekete Bika fénye. Onnan kell előcsalogatni, átbújtatni a réseken, kiszabadítani a Völgy Szelleméből. Ott fordul át az idő, mint a téli napfordulón. Akkor születik meg a fény.
A banyától tudom meg, a herceg engem keres. Barangol a világban, keresi elveszett menyasszonyát. Álmában lesem meg, mert a vénasszony a lányát akarja hozzáadni. A herceg azt hiszi, az a lány mosta ki a köpönyeget. Nem szólok semmit, hallgatni tanított. Nem mozdulok, mert azzal is hozzá leszek hű, mint magamhoz. Nem hiszek már a szerelemben, nincs bennem semmi szín, ami lila vagy rózsaszín lenne, esetleg ködös, a szerelemhez viszont az kell, nem pedig tisztánlátás.
Én látom a Fekete Bikát. Látom magamban, mint benne a Norvég Herceget is. Látom, hogyan küzdött, mennyi vér folyt, és mekkora tágasságok nyíltak a fejem fölött, míg újra emberi alakra váltunk. A szeretet innen indul, és körbe is ér, magamban járom be az útját, amíg a Völgy Szelleme megszelídül. Most alszik, ilyenkor még nagyobb a szeme. Azt mondja, nincs kit birtokolni, ami az enyém lehet, azok csak tárgyak, ő él, értsem meg. A Fekete Bika, a Norvég Herceg és a Völgy Szelleme is. Legalább hárman vannak egyben. Bólintok, értem, tudom, látom. Mutatom, hogy üres a kezem.
Eszem ágában sincs birtokolni. Álmában nem látja, a súrolásban elkopott kezeim képtelenek már markolni. Hét évet szolgáltam érted, dúdolom, de süket rám. Álmodik. Jeges hegyet másztam érted, éneklem, de a szeme villódzó vakság, emberi nyelven álmodik. Köpönyeget mostam érted, s a szavamat mégsem érted.
A szemhéja megremeg, most bennem törik el valami, amiről azt hittem, őrizni kell.
Hagyom, legyen, mutassa meg igazi önmagát.
Fekszik, mint a kő. Én énekelek. Másodnap és harmadnap is, akkor érkezik meg a vadász. Az almát, a körtét és a tollat az öregasszonynak adom, cserébe kapok időt vele lenni. Üresek a kezeim, a kincseimet elszórtam, csak a hang van, csak a zene van és a mellettem fekvő. A vadász hall engem, ő élet és halál ura. A vadász szíve tiszta, látja az élőket és a holtakat is, nem ítél, csupán visszaszámol. Azt kérdezi a hercegtől, hallja-e, hogy valaki minden éjjel énekel neki. A herceg megroppan, mint a szentjánoskenyér termése, azt hitte, ébren álmodik, pedig a hangom a valóság.
A tanyák között az úton összegyűlik az alma és a körte. Szeptember végére rothadásnak indul, emléknyom a nyárból, mint valaki, aki akarata ellenére itt maradt. Szeretem ezt a képet, izzó színű gyümölcs a földúton, máshol az összetört beton felett egy kupacban. Odébb a szurdokban meleg löszillat van, mélyre szívom, utána kezdek el énekelni. Hét év nem nagy idő, csupán hétszer egy. Jeges hegyet is meg lehet mászni, vascipő sem kell mindenkinek, pláne, ha elég erős a lába. Az enyém gyönge volt. Nézem az eget, lassan nyílik a Fekete Bika felett, a Norvég Herceget ringatom, az álom éppen annyi, hogy pupillába szorul a fény zárt ajtók mögött.
Várom, hogy a repedések között elinduljon az élet. Várom a macskák dorombolását, az egymáshoz simulás csöndjét. Várom, hogy mint beton közül, kinyíljon a virág, én szentjánoskenyér termésén állok, ő lassan ébredezik. Az ajtó én vagyok. Egy pillanatra megtorpan, összesűrűsödik az út mögötte, a kilincsre teszi a kezét. Úgy lép be, mint aki hazatér egy éveken át tartó hosszú séta után. Odabenn tűz ropog, én épp az árnyjátékban gyönyörködöm. A vállamra teszi a kezét.
