Értem, mindent értek. Csak azt nem, miért segítünk Orbánnak kijönni abból a csapdából, amelybe az elmúlt hetek lelepleződései vitték. Miért mi magunk segítjük fel készségesen az ereszre, még a hátizsákját is kézbe adjuk, hogy kimászhasson szorongatott helyzetéből, és győzelmet hirdethessen? Miért veszítik el legjobbjaink közül néhányan a reményt egy uniós haladék nyomán?
Tudom. Egy évtizednyi NER nyűtte az idegeinket, leszívta energiáinkat. Rossz levegő, rossz szájíz, egy kelkáposztaszagú rendszer. Hát persze, hogy szívesen fogódzunk minden külső reménybe. Valaki majd szétcsap a tolvajok között. Miközben mondjunk egyetlen európai országot, amelynek mi segítettünk kiharcolni a szabadságát, vagy egyáltalán tudnánk, mikor vannak náluk választások, és ezt bármely döntésünkben szempontnak tekintenénk!
Igen, jó lett volna, ha egy uniós mechanizmus most azonnal számon kér minden disznóságot, megszégyeníti a bűnösöket, és elveszi a pénzt – illetve nem mindet, csak Mészáros Lőrincét meg Orbánékét, meg itt a sarkon azét a kellemetlen képű boltosét, aki mindig többet számol. Ha jön Európa, majd jól megmutatom nekik, hol lakik.
Most pedig, mert előbb még jön egy bírósági normakontroll, ami nincs szinkronban a választási naptárunkkal, épp az eddig legtöbbet belefeccölőknél szakad el a cérna. Orbán éppen azon van, hogy egyetlen szépítő gólra hivatkozva a meg nem nyert meccsen győztesnek kiáltsa ki magát. Mi meg segítünk: lám, most is kidriblizte!
Nem, nem driblizte ki. Próbálta, de a kormányválsággal küzdő lengyelek hamarább feladták. Orbán a szemtelenebb szereplő volt, de nem a fontosabb.
A fő célját nem érte el, ebben csatát vesztett, de időt, azt nyert. Előbbi a jó hír, utóbbi a rossz. Túloznak azok, akik Orbán totális vereségéről beszélnek, hiszen számára értékes időt kapott a fegyverletételig. De még sokkal jobban túloz az Orbán-hadosztály, amikor győzelmet harsog. Európa lassú léptű óriás, az én ízlésemnek is lassú, de megy tovább, arra, amerre a jogállami feltételrendszerről szóló európai parlamenti döntés elindította. Ez a darázs itt, a mi miniszterelnökünk sokat kellemetlenkedik, röpköd, zümmög, méreg van a csípésében, folyton őt kell hessegetni, akadályozza a haladást, de meg nem állítja. Most sem tudta.
Két célt tűzött ki, mindegyiket fennen hirdette. Az egyik az volt, hogy egyáltalán ne kössék semmilyen jogállami feltételhez a kifizetéseket. Még országgyűlési határozatot is hozatott erről. Csakhogy az erre vonatkozó EP-döntés minden szava érvényben maradt. A másik még távlatosabb, Orbán ki is mondta: „A vita nemcsak a jogállamisági mechanizmus körül folyik, tétje az Európai Unió jövője.” Szándéka az volt, az integráció ne legyen szorosabb, maradjanak a zűrös különutak. Az integráció feltartóztatására kötelezte őt az orosz érdekszövetség is. Itt Orbán semmit sem ért el. Önmagában a közös európai hitelfelvétel és kötelezettségvállalás minden eddiginél erősebb összetartozást jelent. Ez ég és föld ahhoz képest, mintha a magyarok és lengyelek nélkül 25 ország állami szinten vágott volna bele egy konstrukcióba. Az erősebb integráció felé visz az újszülött jogállami kritériumrendszer is, amelyet csak nem sikerült vízbe fojtaniuk.
Tisztázzunk is egy félreértést. Nem a mostani kompromisszum hibája, hogy a pénzmegvonás csak az uniós pénzekkel kapcsolatos normasértéseknél szabható ki, és nem pl. egy rossz választási vagy családjogi törvény esetében. Már az EP-döntés is, amelyet sikerként ünnepeltünk, „csak” ezt tartalmazta: akkor lehet a mechanizmust alkalmazni, ha a jogállam sérelmei „kellően közvetlen módon sértik vagy súlyosan veszélyeztetik az EU pénzügyi érdekeit vagy az EU hatékony és eredményes pénzgazdálkodását”. Hogy ebbe mikor mit értenek bele, az tehát kezdettől fogva az aktuális politikai erőviszonyokon múlt. Most is azon fog.
És itt jön az ellenzék feladata. Erő nélkül később sem érünk el semmit, még nyomást Európa felé sem. Hogy a mechanizmus beélesítése nem azonnal következik be, ez sokat számít a választáson, de nem dönti el azt. Az Európai Parlamentben ugyan sürgetni kell a gyorsított bírósági normakontrollt, de nem várhatunk addig. A magyar köztársaságot nekünk kell helyreállítanunk. Nincs több idő a totojázásra, külső várakozásokra. Ne őrjítsetek, kedves összefogott ellenzék, folyamatos házi vetélkedőkkel, helyosztókkal, mégoly pofás külön akciókkal, megmondó és aláírásgyűjtő versenyekkel. Ha az EU csak fél-egy-két év múlva élesíti be a számonkérést, akkor addig nekünk kell átvenni a feladatot. Jöjjön a Hadházy-üzemmód, de szervezett és egységes formában, szakértői monitortestületekkel a nagy beruházásoknál és pályázatoknál, az elsíbolt pénzek, javak leltározásával, alternatív ellenzéki vizsgálóbizottságokkal.
Orbánékat nem most mindjárt és nem helyettünk kérik számon. Ám a fél ország, a választók fele nem őket akarja, ez nem változott. Még mindig ugyanazok a lebukott Tartuffe-ök, megszégyenült képmutatók, Szájer és Demeter gazdái, akiknek jelképe lett az ereszcsatornán menekülő szerencsétlen. Ne segítsünk nekik másról beszélni, ne tegyünk eléjük paravánt!