Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Az első kötetének címe megmaradt bennem: Őszi kabátlobogás. Nem tudom, hogy miért, de volt ebben valami franciás. És ez tűnt föl az írásaiban először, a francia hang, amire különösen érzékeny vagyok, nála kiéreztem a szavak mögül Franciaországot. Úgy értem, nem csak konkrét utalások szintjén, hanem valamiképpen a belső, mélyebb rétegekben. Mintha megjelent volna a kilencvenes években a magyar irodalomban egy Tóth Krisztina nevű költő(nő), aki magyar létére francia jelenség.
A másik kötetcím, ami nem múló és emlékezetes: Az árnyékember. Ez a cím is betalál annak, aki saját magában árnyékembert rejteget – hát még annak az árnyékembernek, aki itt jár-kel köztünk, és nem meri a belső, nem árnyéklétét világra hozni. A harmadik szó, ami Tóth Krisztinához bennem társul: „raclapeur”. Finom kis „tóthkrisztás” szólelemény franciául tanulóknak az első órára, amikor még csak a kiejtést gyakorolják.
A kötetekből és a lapokban megjelent versekből a kilencvenes években festettem magamnak egy Tóth Krisztina-képet: játékos, szellemes, fanyar humorú, mindent és mindenkit idézőjelbe tenni képes költő(nő), aki nem a világ működését akarja megbolygatni, mint a nagyipari váteszek, hanem szöszölős, munkás, aprólékos, kisiparos melóval inkább a magyar nyelven ügyködik. Rejtelmes, humoros, sajátos nyelv keletkezett ebből a munkából, és amikor az egri kocsmákban azóta halott barátaimmal kortárs költőkről beszélgettünk (többek közt Kukorelly Endréről, Kovács András Ferencről, Parti Nagy Lajosról, Térey Jánosról), akkor egyre sűrűbben emlegettük Tóth Krisztina nevét.
Bevallom, volt ebben férfias érdeklődés is, nem tarthatom ezt magamban tovább, sorozatunk mai főhőse ugyanis: nagyon nő. Úgy értem, feltűnően. Aminek a költészetéhez amúgy semmi köze, nem azért faltam a verseit, mert a szerzőjük úgy néz ki, ahogy. Adyt sem azért olvasok, mert nagyiparivátesz-feje van, ám a megjelenésének csodája – olykor bármennyire modoros és rátartian kivagyi – Adyról leválaszthatatlan. A Tóth Krisztina nevű jelenségből azonban a megjelenésének fetisizálása szerencsére hiányzik, a munkáitól ez elválik, az ő női szépsége egyszerűen szólva csak hab a tortán.
A kilencvenes évek végén láttam személyesen először, akkor még Egerben laktam, őt pedig meghívták az egri főiskola egyik irodalmi klubjába. A magánéletéről nem tudtam semmit (miért is tudtam volna), úgyhogy számomra máig emlékezetes pillanat, amikor Tóth Krisztina a Líceum egyik földszinti előadótermének ajtajában megjelent: egy babakocsit tolva. Úgy rémlik, hogy mentegetőzni kezdett, mintha bocsánatot kért volna, hogy a kisbabájával jött, de fölösleges volt, azt hiszem, azonnal megtapsoltuk őket.
Annyira emberi volt az a pillanat, annyira szép és egyszerű.
És nem volt benne semmi „irodalmi marketing”. Úgy értem, nem volt benne magamutogatás, abban a belépésben nem a kisbaba fölhasználását láthattuk piaci célokra, nem. Alapvető természetességgel hiányzott abból pillanatból a médiának való riszálás és a közvélemény előtti tetszelgés, ami egy láthatatlan határon túl oly nevetségessé képes tenni írót és költőt egyaránt.
Arra természetesen egyáltalán nem emlékszem, hogy azon az egri irodalmi esten miről esett szó, mert csak arra figyeltem, amire Tóth Krisztina: mi lesz a gyerekkel. Mikor sír fel, mikor lesz elege, mikor fogja elkövetelni a közönségtől az anyát. Pedig az anyukája biztosan okosakat mondott az irodalomról.
Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan ismertem meg személyesen. Ez kiesett, ami furcsa, mert elvileg emlékeznem kellene rá, ha még egy régi, húsz évvel ezelőtti irodalmi rendezvényére is emlékszem. Mindenesetre öt-hat évvel ezelőtt, amikor egy interjút készítettem vele az akkor még létező Népszabadságnak, már ismerősként üdvözöltük egymást – amit nem értek, de nem baj, nem kell nekem mindent érteni. A Vígszínház mellett, a Kinoban ültünk le beszélni, szerintem rossz kedve volt, zavarta a zene, megkérte a pultost, hogy vegye halkabbra, idegesítették a zajok, sőt, szerintem az is idegesítette, hogy interjút ad, de ezt nem mertem megkérdezni. Mindenesetre mintha határozottan megkönnyebbült volna, amikor befejeztük.
Egy másik találkozásra is emlékszem: pár éve a Király utcai Gödör Klubban volt egy felolvasóest, ahol többekkel együtt én is felolvastam, Schein Gáborra és Tóth Krisztára emlékszem. Tóth Krisztára azért, mert amikor elkezdtem olvasni, beült az első sorba, s végig nagyon figyelt – én meg közben rettegni kezdtem, hogy magában röhög: biztosan azt gondolja, hogy itt van ez az egykori hírlapírócska, aki írónak hiszi magát. Ez persze nem őt minősítette, hanem éppenhogy engem – úgy értem, sokat elmond a saját fóbiáinkról, hogy egy másik ember puszta jelenléte mit képes kihozni belőlünk. Vagy mit nem.
