A felkért írók a Szépművészeti Múzeum állandó gyűjteményéből válogathattak. A találón „Valami fojtogatja a kertet” mottót viselő programot ezúttal Székely Krisztina rendezte, aki kerettörténettel is ellátta a jeleneteket. Az előjátékban önreflexíven reagálnak magára a textúra szituációjára: egy projekt bemutatása zajlik épp felkonffal, performance-szal, miközben a múzeum háttéremberei is felvonulnak. Mert a színészek most egytől egyig múzeumi dolgozók bőrébe bújnak, múzeumpedagógustól a biztonsági őrön át a takarítóig. Nem kis (ön)iróniával megspékelve zajlik e felvezető szeánsz, amely végül provokatív műrombolásba torkollik. Bár e gesztusban inkább a megjelenített sznobizmus lerombolása rejlik, amit azért rendesen kifiguráznak itt.
Engem is épp ez, azaz a sznobizmus légköre tartott vissza eddig a Textúra túrájától, és leginkább az összművészet vonzó anyagába csomagolt úri murinak gondoltam. Így bár évről évre vonzott az erős művészi gárda, erősebb volt a sznobizmus rémképe.
Ám a puding próbája az evés. Így félredobtam minden előítéletem, és nem bántam meg. Még akkor sem, ha a létrejött etűdök közt akadt rutinmunka vagy nyögvenyelős is, netán csupán a saját téma újrafogalmazása műtárgyak között, előtt. A rendezés és a zenészek azonban kompozícióba rántották az egyes itemeket, és a színészek is a maximumot nyújtották. Néhány rész pedig tényleg új regiszterbe emelte a nézőt.
Nem mellesleg a kitűnő operatőri munkával megoldott streamelés tovább színezi, erősíti a rendezést. A biztonsági kamera által rögzített kép időről időre való bevágása például nem hagyja feledni, állandó megfigyelésben vagyunk, felülről valaki folyamatosan néz, legyen az (az elmúlás, túlvilág révén megidézett) Isten vagy épp fenyegetőn a hatalom szeme.
Az irodalmi/színházi parafrázisokat így-úgy belengi a veszteségérzet és az elmúlás, legyen szó szerelem, magzat, istenhit, biztonságérzet elvesztéséről vagy magáról az időről. A rendezés és a zene (Matisz Flóra Lili és Nagy István meghatározó munkája) finoman ráerősítenek erre és kévébe kötik a fájdalmakat.
A múzsaság és a jelen ragadta meg Berta Ádámot, akinek meg Pannonio Thalia múzsa (XV. sz.) festménye volt a múzsája. Múzsa vagyok című írását Czakó Julianna restaurátorként adja elő játékos frivolsággal. Az örök jelenbe ragadt múzsa az öröklét unalmát próbálja elűzni. A szöveg tele szerep- és nyelvi játékkal.
A „szerelemben” csalódott műtárgymozgató munkás (Szabó Zoltán) épp Erósz torzójánál pihen meg sörével. És lelke épp olyan összetört, mint annak teste. Rögvest le is rántja az istent a sárba és elmondja azt mindennek, bevándorlónak, migránsnak, rokkantnak. De lesz itt még hajléktalanozás is. Háy János citál és kiszól – „próbál értelmezni modern keretek között”, és sztereotípiákból építkezik e szerepjátékban. A Találkozás Erósszal Háytól egy ujjgyakorlat.
És ahogy Háynál összecseng múlt és jelen férfi torzó, úgy Harag Anita írásában (Back to Cairo) a női sirám. Ő egy csattanóval záruló féltékenységi történettel oldja meg a feladatot: Ízisz siratószobra körül Péterfy Bori projektmenedzsere panaszol és rágja magát a féltékenység démonától űzve. Múlt és jelen keserv egy térbe kerül. Megkapó az aprócska női szoboralak és a hatalmasra duzzasztott delíriumos lufibánat sajátos kettőse. A frappánsan megírt, életközeli szöveget frappáns, életközeli előadásban kapjuk.
Száraz Miklós György Spillenberger Sámuel arcképe hatására született munkáját Dankó István atmoszférateremtése teszi színessé. Kell is a színesítés és az élet e vérszegény történethez. Igazi színházat varázsol, és ironikus ellenpontozással (felmosóvödörrel, rózsaszín gumikesztyűvel és rózsaillatú öblítővel) teszi élvezetessé a jelenetet. E komor portré s az élet misztikumának (semmi nem változik, minden mindennel összefügg) földre rántása, de még inkább a múzeumi takarító figurája lehet emlékezetes.
A freibergi dóm óriási kapuja és a hatalmas üres tér ihleti Terék Annát és indukálja az elveszettség érzetét. Az ember menekülne, kapaszkodna, de azzal szembesül, hogy a kapu nem tárul, és odafenn is üres minden. Erről az istenhiányról/Istentől való elhagyatottságról vall a Zuhanás. Vizi Dávid megriadt biztonsági őre a sötét csarnokban sikító gitár kíséretében küzd.
Macchietti Mária gyermekével és Szent Annával festménye madeleine-ként működik Szécsi Noémi A vég és a kezdet művében. Jordán Adél tárlatvezetőjében a kisded Jézus és későbbi szenvedései megidézik saját veszteségét. A Jézus-kép és a kávéautomatás kórházi folyosó között feszül ki az anya fájdalma. A költői erejű szenvedéstörténetet, amely a kórház rögvalóságának küszöbéről érkezik, Jordán Adél az elesettség és megfosztottság maximumáig juttatja. A drámai csúcspontnál, a magzat elvesztésénél zenébe oltja az alig elmondhatót. Az egyén tragédiája azonban objektív tekintve gyakorivá, bárkivel megtörténhetővé minősül. Ám ettől még nem enyhül a fájdalom.
Balla Zsófiát nem egy történet érdekelte, sem az anyag vonzotta, hanem a határ. És ezt a különös hangulatú előadásmód is leképezi. Tasnádi Bence bizarr játékában az énekbeszéd és próza váltakozik. A választott Szakállas férfi mellszobra is befejezetlenségével a nincs és van határán áll, mint szakálla, ami nincs kifaragva. Az írót delejezi a megfejthetetlenség is, az a bizonyos szemérmes derű, a Mona Lisa-i mosoly. De leginkább a másföldi tudás. És a nemtudásról való tudás, a bizonytalanság bizonyossága, amelyre rálel, nem fájó, inkább megnyugtató. Képzőművészeti alkotás, széppróza és játék olyan szerves egységet alkot itt, hogy az minket is rabul ejt. Mert valódi találkozást generál a lét és nemlét határán. És az valóban megrendítő pillanat, amikor ráébredünk, az „időn túlról néz egy arc, hogy: élsz”.
A felbomló paradicsomi létről szól Lövétei Lázár László Id. Brueghel Paradicsomi táj bűnbeeséssel című festménye nyomán született szövege, a Majomszózat. A jelenetbeli teremőr unalmában szinte beleolvad környezetébe, majom és őr is ő már egyszerre. Keresztes Tamás a spirálisan felépített mű virtuóz előadását adja. Melynek költészetét az ismétlések ritmusa és a sorok talányossága jelenti. A majom szól itt hozzánk, akinek a csábító kígyó szép jövőt jósol az állami nagycirkuszban. De érzi, valami fojtogatja a kertet s szétrágja alatta a földet. Hallunk a hatalomról és birtoklásról, ami feldúlta a békét. Miközben látjuk, a prófétán magán is eluralkodik annak vágya. Mert már kőrisfám lesz a kőrisfából. Hiába tudja, a bűnbeesést az „uralkodjatok!” parancsa okozta. Egyszerre válik haragvó prófétává és népéhez szóló tajtékzó diktátorrá ez a Mr. Bean-i figura. Akinek végül rá kell ébrednie, hogy a rikácsolás bizony az ő hangja.
