Kockázatos vállalkozásba fogott Benkő Imola Orsolya rendező és alkotótársa, Szilágyi Szabolcs színész, amikor elhatározta, hogy a tavaszi karantén alatt közösségi filmet forgat Esterházy Péter Egy nő című regényéből. A szépíró szövegeit nem lehet ugyanis a klasszikus értelemben mozgóképre alkalmazni, hiszen a posztmodern nyelvezet, a folyamatosan felbomló, újraépülő, majd ismét széteső narratíva magas fokú kreativitást és fantáziát igényel, a rendezők nem hiába nem mernek hozzányúlni az író műveihez – kivétel azért akad, például Sólyom András Érzékek iskolája című 1996-os filmje, mely Esterházy Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című művére alapszik. És bár az 1995-ben megjelent Egy nő kisregény számos, akár filmre kívánkozó jelenettel bír, azt mégiscsak a szövegközpontúsága, a mondatok és szavak egymásba fonódása, valamint az irodalmi utalások és történeti motívumok teszik egyedivé.
Milyen koncepcióval érdemes akkor nekifogni a megfilmesítésnek? Benkő Imola Orsolya esetében a fő hangsúly a töredékességre esett, ugyanis a film, akárcsak a kisregény, folyamatosan nézőpontot vált, így „ugrálva” a különböző terekbe, úgymint szobabelsőkbe, nappalikba, konyhába vagy éppen mellékhelyiségbe, amelyekben egy-egy férfi vagy nő mondja el a vágyait és bánatát, pontosabban Esterházy művének egy adott, önmagában is megálló részletét.
A közösségileg létrehozott film különlegessége, hogy előnyt kovácsol egy történelmi helyzetből, vagyis a tavaszi karantén-időszakból, így a négy fal között olyan személyes, sőt kimondottan intim helyzeteket teremt meg, amelyek remekül illenek az eredeti szöveg személyességéhez. És ha már intimitás: ahogy a regény szinte minden oldala tele van a testiségre utaló hol erotikus, hol naturalista, hol kifejezetten provokatív részletekkel, úgy a filmben is is felbukkannak hasonló, meztelen táncosokat mutató montázsjelenetek Lányi Nicolette és Szilágyi Szabolcs előadásában, sőt, olykor maguk az elbeszélők is ruha nélkül jelennek meg.
A film persze nemcsak felmondja Esterházy nyelvi játékokkal és nézőpontváltásokkal teli szövegét, de a filmnyelv adta lehetőségekkel is kreatívan bánik. A regény személyes vallomásai mellett az egyes szereplők is kifejtik a párkapcsolati vagy általában az emberi viszonyokhoz fűződő gondolataikat, amelyeket párhuzamos montázsban mutat meg a vágó, így domborítva ki a mindennapi beszéd és az irodalmi nyelv közti különbséget. A közösségi filmben továbbá a társművészetek is képviseltetik magukat, így feltűnnek a már említett táncosok és Góbi Rita koreográfus, miközben Polner Eszter képzőművészhallgató érzékien megfestett aktképei valamint Roskó Gábor és Héja János zenéje valamint Gyüdi Eszter énekhangja erősítenek rá az éppen elhangzó mondatokra. És noha mindegyik színész nagy beleéléssel mondja el a szövegét, a legjobb mind közül Szilágyi Szabolcs, aki a párjának és annak apjának kényszeresen megfelelő férfit alakítja, továbbá Liszkai Tamás, aki az őt masszírozó hölgynek egy régi időkből származó történetét mondja el.
Az Egy nő másik különlegessége, hogy az éppen felbukkanó vagy szóba kerülő női karaktert nemcsak egy adott személy formálja és szólaltatja meg – ahogy Esterházy regénye sem csak egy nőről, hanem kis híján száz nőről szól –, úgy a férfi elbeszélőből is egyszerre több alak jelenik meg. Benkő filmje ezzel a fogással kellően erősít rá a szöveg azon többértelműségére, miszerint nem biztos, hogy az csupán egy nő és egy férfi viszonyába enged betekintést, hanem feltételezhetően több személy identitásába, és azok folyamatosan változó, hol szeretetbe, hol gyűlöletbe csapó voltába. Ebből a szempontból a filmnek sikerül visszaadnia a szöveg egyik fő mondanivalóját, miképp a párkapcsolati viszonyok olyan változékonyak akár az oszcilloszkóp egyszer emelkedő, másszor süllyedő hullámai, és éppen ezért a maguk teljességében sohasem kiismerhetők.
