Apám tanított meg tüzet rakni, azt mondta, ez gyerekjáték, így aztán egy gyerek is könnyen elsajátíthatja a fortélyait. A lényeg a piramis, a gúla vagy a téglatest alakú rakás, s hogy alulról felfelé kell építkezni, sose fordítva. Utólag visszagondolva stílusos lett volna, ha a Fáklya újság amúgy nagyjából érintetlen lapjait használjuk gyutacsnak, s ezzel most mindjárt két dologról is lerántottam a leplet: egyrészt, hogy járt hozzánk egy ilyen újság, másrészt hogy nemigen olvasta végig senki.
Akkor persze még nem figyeltem fel erre, de mostanra nagyjából azt is sejtem, hogy hozzánk érkező testes laphalmok egyes elemeit kötelező volt akkoriban megrendelni, míg más példányok valóban azért kerültek a postaládánkba, mert jó volt olvasni azokat. Milyen messzinek tűnik az idő, amikor egy átlagos falusi családba akár tíz különböző kiadvány is érkezett egy hónapban, a Fürge Ujjaktól a Nimród vadászújságig, a Nők lapjától a Burdáig, s napilap is vagy kettő, miközben a nagypapa a református újságot lapozgatta szombatonként, a Kincses Kalendáriumot meg egész évben olvasta, akár egy jó könyvet.
Benyújtani azonban csak napilappal lehetett, a többi újság fényes lapjai nem kapták el a gyufa lángját, csak kékesen világított a papírlap széle, s porladt mindjárt hamuvá anélkül, hogy belenyaldosott volna a vékonyra hasított gyújtósba. A kályha belső terének két oldalába mindig egy-egy termetesebb hasábot kellett tenni, s az általuk formált üregbe került aztán a megsodort, picit megcsavart, de sosem gombóccá formált újságpapír: utóbbira nem lehetett olyan ügyesen ráhelyezni előbb vízszintesen, aztán arra merőlegesen a vékony kis fákat, kiszáradt gallyakat, háncsdarabokat, s könnyebben borították a gúlát vagy a piramist is, ha kitekeredtek. Ha jól építettük fel a „várat”, ez az alap megtartotta a tetejére kerülő gyerekkarnyi méretű hasábokat, sőt az azokra rátett nagyobb és vastagabb hasítékokat is.
Sokszor volt, hogy ott maradtam ülve, hosszú percekig a cserépkályha előtt a rám bízott tűzrakási feladattal. A hamut kiszedtem, a két oldalsó hasábot is betettem, de az újságlapok valahogy mindig visszatartották magukat a kezemben. Hol egy mesenovella kitépett bekezdése, hol egy megfejtett keresztrejtvény egymásba fűzött szószedetei, hol egy különös, idegen hangzású név akasztotta bele küllőjét a máskülönben egyszerű mozdulatsorba. S ha mégis bekerült végül a papír a neki szánt helyre, s felette már ott sorakoztak a gyújtósok, vékonyabb és vastagabb hasábok, és már csak a gyufát kellett volna végighúzni a dobozon, hogy lángra kapjon az egész, még mindig tétováztam. Mert volt, hogy egy-egy szó már csak akkor mutatta meg magát, amikor narancssárgán fellobbant a tűz, s mint egy rejtjeles üzenet, másodperceken belül pernyévé lett anélkül, hogy jelentése eljutott volna hozzám.
Hogy ezt elkerüljem, annak csak egy módja volt: „kiolvasni” a lapokat az első betűtől az utolsóig, nehogy odavesszenek, mielőtt célba értek volna. Vállalva a korholást a hideg szobáért, s a hosszúra nyúlt, látszólag elvesztegetett időért.