Mi ez az őrület? - kérdezhettük volna a Meseország mindenkié című könyvről fellángolt vita kapcsán, de nem tettük. Nem tettük, mert tudtuk, hogy a politikai tőke megszerzésének és megtartásának újabb állomásához értünk. A vitát ezúttal Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom egyik képviselője provokálta ki azzal, hogy ledarálta a könyvet. Értő olvasó számára a kötetben lévő mesék nem szólnak másról, mint az elfogadásról, a toleranciáról. Dúró szerint homoszexuális propaganda ez a javából.
Olaj volt a tűzre, amikor és ahogyan a miniszterelnök és a miniszterelnökséget vezető miniszter az ügy kapcsán megszólalt, és amikor egyes polgármesterek betiltották a könyv olvasását az óvodákban. De olaj volt a tűzre az is, hogy Dúró bejelentette, górcső alá veszi majd a szerinte a színházi előadásokba bújtatott homoszexuális jeleneteket. A vitát tovább éltette, hogy Bagdy Emőke professzorasszony nem félreérthető módon alátámasztotta Dúró kijelentéseit, amire ezer pszichológus kollegája levélben válaszolt, kifejtve véleményét a gyerekek személyiségfejlődéséről, a fejlődést előre vivő és hátráltató tényezőkről. És ezzel még nem ért véget Dúró kampánya, mert mondandóját és cselekedetét alátámasztandó többek között megszólalt Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezetője is.
Aztán jött Varga Judit, az igazság minisztere. A miniszterasszonynak - vagy ki tudja, kinek - támadt az az ötlete, hogy Alaptörvénybe rögzítve kellene szabályozni, kit és hogyan szerethetünk, mit tekinthetünk családnak, s hogy az azonos nemű párok és egyedülállók nem, vagy csak a családügyi miniszter külön engedélyével fogadhatnak örökbe gyereket. Azt csak sejtem, hogy a parlament az ötletet jóváhagyja, abban meg biztos vagyok, hogy a kormánypárt csúcsain valakik még a felvilágosodás kora előtt járnak. Nem az a legnagyobb baj, hogy erről vagy más, a tolerancia-intolerancia határát súroló kérdésekről ők így gondolkodnak, hanem az, hogy elfelejtik, a magyar társadalom nem egy falanszter.
És ha azt gondolnánk, hogy a fentiekben említetteket már nem lehet fokozni, akkor tévedünk. Mindig van más és újabb, a libernyák (sőt liberárja) és komcsi szavazókat pukkasztó elképzelésük és cselekedetük. Ilyen például az a kormányzati ötlet, hogy megfosztják autonómiájától az Egyenlő Bánásmód Hatóságát (EBH) oly módon, hogy beolvasztják a kormányhoz közelálló, nem mindig pártatlannak látszó ombudsman hivatalába. Úgy tűnik, zavart valakit vagy valakiket, hogy volt hova fordulniuk azoknak, akiket vélt vagy valós tulajdonságaik alapján hátrányos megkülönböztetés ért. Sőt panaszuk kapcsán eddig intézkedett is az EBH vezetője.
Megtehetjük-e, hogy csak legyintünk a Mi Hazánk Mozgalom képviselőjének jól időzített akciójára és a Fidesz vezető politikusainak megjegyzéseire a Meseország mindenkié ürügyén, illetve arra a gyűlöletkampányra, amelyet a saját nemükhöz vonzódó embertársaink ellen indítottak? Nem tehetjük, mert többről van itt szó, mint egy adott társadalmi csoportba tartozók és családjuk frusztrálásáról. Nem másról, mint a tolerancia mellőzéséről, kifejezetten a politikai haszonszerzés céljából. Úgy tűnik, mintha a jobboldalon helyet foglaló politikusok a társadalmi norma szintjére kívánnák emelni az intoleranciát. Sokszor már a normalitás határát súrolja a genderezés, a buzizás, a migránsozás, a libernyákozás, a komcsizás.
Nem tagadható: a társadalom többsége úgy szocializálódott, hogy családi vagy baráti közösségben megengedi magának, hogy megjegyzéseket tegyen a más közösségekbe tartozó emberek az övétől eltérő külsejére, öltözködésére és viselkedésére. A többség szerint ezzel együtt lehet élni. A baj akkor kezdődik, ha politikusok, politikusi körhöz tartozó véleményvezérek nagy nyilvánosság előtt ezen különbözőségekhez morális, társadalmi különbségeket is hozzárendelnek, és az ilyen módon megalkotott csoportok között hierarchiát állítanak fel. Ha nem tudják, sőt nem is akarják elfogadni, hogy az országban különböző kultúrájú emberek szeretnének békében élni. Tetőzik a bajt, ha a különbségeket nap mint nap hangsúlyozzák, és társadalmi hirdetésnek álcázott propagandával emberek százaiban, millióiban felerősítik. A különböző nemzetközi és hazai kutatások ezt fényesen visszaigazolják.
A TÁRKI több évtizeden át végzett - évenként megismételt- kutatásából tudjuk, hogy a magyarok jelentős hányada nem elfogadó az idegenekkel szemben, és nem áll távol tőlünk egy nem létező népcsoport (a pirézek) elutasítása sem. Az OECD 2008-2018 között a sokszínűséghez való hozzáállásról végzett kutatása például azt jelezte, hogy Magyarországon 53 százalékról 12 százalékra esett a diverzitást elfogadók aránya. Az Eurobarométer pedig 2019-ben egy kutatás eredményeit bemutatva azt közölte, hogy a magyarok szerint is nőtt az antiszemitizmus hazánkban, míg a CNN 2018. évi kutatása arról számolt be, hogy Magyarországon minden ötödik ember zsidógyűlölő. Egy másik közelmúltbeli hazai kutatás azt jelzi, hogy a magyarok többsége nem szeretné, ha roma vagy LMBT csoporthoz tartozó lenne a kollégája.
Ahhoz még kutatásokat sem kell végezni, keresni és elemezni, hogy megállapítsuk, milyen mértékű a tolerancia az eltérő világnézetű, eltérő párttal szimpatizáló emberek között. Elég csak résztvevő megfigyelőnek lenni, látni és hallani, hogy jobbról hogyan haza- és nemzetárulóznak, s hogy a magát közjogi méltóságnak tudó házelnök zaccnak titulálja a baloldalhoz tartozó képviselőket, moslékkoalíciónak az ellenzéket.
A toleranciát gyakorlók számára igazi kihívást jelent megtalálni a helyes vagy megközelítően elfogadható válaszokat a társadalomban meglévő heterogenitásra, a faji, vallási, szexuális és ideológiai beállítódásokra. Kihívás azért is, mert a toleranciának bizonyos esetekben kell hogy legyen egy határa is. Meg azért is, mert a megközelítően elfogadható válaszoknak egyszerre kell az észre és a szívre is hatniuk. A válaszoknak a nyilvános kommunikációban, a közbeszédben kell megszületniük.