Hull a pelyhes fehér hó, Jöjj el kedves Télapó – énekelte az egész nagycsoport. Én csekély lelkesedéssel fújtam a dalt. Voltak aggályaim Télapóval kapcsolatban. Például nem értettem, hogyan jöhetett rénszarvas szánkón a levegőben, amikor a szarvasok közismerten nem tudnak repülni. Arról nem is szólva, hogy például mire megy a Télapó a szánkójával az Egyenlítőnél. Különben is, hogy fér el annyi ajándék a szánkón, hogy minden gyereknek jusson?
A Télapóval más gondok is voltak.
Például az, hogy az óvodában a Mikulást Télapónak kellett hívni. Ezt 5-6 évesen nem értettem. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a kettős nevelés egyik áldozata: Mikulás-Télapó. Jóval később tudtam meg az iskolában oroszórán, hogy a Télapó vélhetően az oroszokkal jött be hazánkba Gyed Maróz fedőnéven. Persze nem ez volt a hivatalos magyarázat. Az ugyanis nem volt, csak valamelyik olvasmányból derült ki, hogy a Télapót valójában Gyed Marózként anyakönyvezték.
Gyuri bátyámmal kissrác korunkban nem foglalkoztunk ideológiai, kettős nevelési kérdésekkel. Kénytelen kelletlen kipucoltuk a cipőnket, ami egyikünknek sem volt kedvenc elfoglaltsága, de azért némi izgalommal kiraktuk azokat az előszobába. December 6-án reggel azután rohantunk a cipőkhöz. Többnyire ott piroslott a celofán zacskó, némi szülői intelemnek szánt kicsiny virgácscsokorral, de annál több csokival, szaloncukorral, francia drazséval, esetleg Duna kaviccsal. Az ’50-es évek végéről, ’60 as évek elejéről narancsra vagy egyéb déli gyümölcsre nem emlékszem. Egy kis dió, mogyoró, alma akadt azért a pakkban. Gyuri bátyámmal a Mikulásban és mellesleg a Jézuskában sem hittünk, de azért emlékeim szerint mindig versenyt futottunk az előszobába.
Amúgy Télapót egyik nevén sem kedveltem túlzottan. Bár Bástya elvtárssal vallom, hogy az egyetlen hibám a szerénység, de a másik az volt, hogy nem szerettem, ha a láthatóan vattaszakállú, vörös gúnyába öltözött pásztorbotos – nono, azért ez már árulkodó jel lehetett volna a klerikális eredetre –, nagydarab alak megkérdezte, hogy jól viselkedtem-e abban az évben. Én pedig sok mindennel vádolható voltam, de azzal, hogy szófogadó, jó kisgyermek lettem volna, semmiképpen sem. Erre Télapó konkrét eseteket sorolt, amiket csak az óvó nénitől tudhatott, hogy milyen csínyeket követtem el. És akkor izgulhattam, hogy a sztenderd csoki, drazsé, cukor pakk helyett csak virgácsot kapok. Az sem vigasztalt, hogy „kályhaarannyal" volt lefújva a vesszőnyaláb. Kényszeredetten meg kellett ígérnem, hogy de bezzeg jövőre mintagyerek leszek, miközben szerintem mindannyian tudtuk, hogy ez legföljebb akkor válik valóra, amikor piros hó esik. És akkor mégiscsak a kezembe nyomta azt a Miku… izé, Télapó csomagot.
A gyerekeink is várták, hogy eljöjjön ez a Mikulás ünnep és ők is izgatottan szaladtak a cipőjükhöz, amiben már megjelent a narancs is. Nekik sem sikerült különösebben jó viszonyt kialakítani a Mikulással. Kínos élmény maradt, amikor egy szerkesztőségi ünnepségen ki kellett menniük a Mikulás elé, akit Ervin kolléga alakított nagy átéléssel. Szorongtak a tömegtől, a fura szakállas idegentől, gyorsan átvették az ajándékot és spuriztak vissza a helyükre. Nem is kísérleteztem többé a kollektív Mikulással.
Évtizedekkel később, a 90-es évek derekán döbbentem rá, hogy Mikulás-Télapó-Gyed Maróz valóban létezik, csakhogy Joulupukkinak hívják és az észak- finnországi Lappföld fővárosában, Rovaniemiben viszi a boltot. Szó szerint és nem is rosszul. Ugyanis az angolul is kiválóan beszélő, röviden Pukki úrhoz egy ajándékbolton keresztül lehetett bejutni, ahol mikulásos bögrét, pólót, kulcstartót, süveget, de még rénszarvasbőr ágyelőt is kínáltak. Ez utóbbiról nem tudom, hogy ma is szerepel-e még a kínálatban. Emellett közös fotót is lehetett készíteni a soknevű úriemberrel. Egyébként a helyszínen már a rénszarvas szán is meglehetősen valóságos sztorinak tűnt, mert néhány helybéli azzal száguldozott a város útjain is. Én is kipróbáltam, de nem kerültem be Joulupukki hajtó csapatába. A helyszínen lehetett vásárolni Santa Claus Village bélyegzős levelezőlapot.
A gyerekek hitetlenkedve és boldogan nyüzsögtek Joulupukki körül és sorban álltak a közös fénykép elkészítéséhez. A Mikulás pedig az egész műszak ideje alatt kedvesen mosolygott és amíg megfigyelhettem, egyáltalán nem tűnt erőltetettnek ez a mosoly. Már akkor is azon morfondíroztam, én vajon meddig bírnám idegekkel azt a hangzavart.
Rájöttem, hogy ez a műfaj nem nekem való. Azóta sem vállaltam Mikulás szerepet. Igaz, ez annál is könnyebb volt, mert ilyenre soha nem is kért föl senki. Nem tudom, hogy a mai gyerekek között akad-e még, aki hisz a Mikulásban, de valószínűleg ugyanolyan izgatottan rohannak a szépen kipucolt cipőkhöz, mint mi annak idején.
És végül is mindegy, mi a Mikulás igazi neve. A lényeg, amit kétezer éve üzen: az önzetlen szeretet és ajándékozás öröme.
Csak mintha éppen ebből lenne egyre kevesebb!
