A külpolitikát elszúrni, teljes mellszélességgel a vesztes mellé állni magyar hagyomány. Jelen esetben kár lenne washingtoni nagykövetünkre, vagy külügyminiszterünkre hárítani a felelősséget. A magyar külpolitikát Orbán Viktor miniszterelnök határozza meg. Ő pedig az amerikai-magyar kapcsolatokban egyetlen célt jelölt ki: közös fényképet Donald Trumppal. Tízpercre szabott fehér házi fogadásán ezt sikerült is megvalósítania.
Orbán rácáfolt azok véleményére, akik hálátlannak és bosszúállónak mondják. Nem felejtette el azt a tíz percet. Feltűnést keltő módon állt az újraválasztásért küzdő Donald Trump mellé. Erre Trumpnak annyi szüksége volt, mint a Niagarának egy vödör vízre. Joe Biden megválasztott elnök nem bosszúálló természetű. Ha egyáltalán tudomást vett a magyar miniszterelnök gesztusáról, azt bizonyára helyén kezelte: jelentéktelen.
A kormányfő és lakájmédiája nyolc-tíz napig hallgattak. Orbán arról se feledkezett meg, hogy az első ötszáz között gratuláljon a győztesnek… És ekkor, egy kicsit korán, de még időben eljött mennyből az angyal. A kijelölt külügyminiszter, Antony Blinken félmagyar – harsogták a lakájok. És ha félmagyar, még az is elképzelhető, hogy…
Maradjunk a tényeknél. Blinken nagyapja a Szovjetunióból menekült Amerikába. Édesanyja és a nevelőapja a holokauszt túlélői. Annyit biztosan tudni Antony Blinkenről, hogy gimnáziumi éveit Párizsban töltötte, tökéletesen beszél franciául, Trumppal ellentétben a parlamenti demokrácia, az Európai integráció híve és a rasszizmus minden formájának ellenfele. Afféle libernyák.
Csak remélni lehet, hogy a magyarságot nem Horthy Miklós és híve, Orbán Viktor nézetei és cselekedetei szerint ítéli meg. És ha már itt tartunk, jól tesszük, ha két dolgot szem előtt tartunk. Az első: az Egyesült Államok külpolitikáját az Egyesült Államok elnöke határozza meg. Nem egyedül, tanácsadók és szakértők seregére támaszkodva, a szenátussal konzultálva és alkudozva. Az így kialakult döntéseket hajtja végre a külügyminiszter. Csak remélhetjük, hogy a vérprofi diplomata Blinken a budapesti nagykövetséget nem ajándékdoboznak használja. Ha a következő négy évben, mind Washingtonban, mind Budapesten képzett, művelt, hivatásos diplomaták gondoskodnak a kapcsolatokról, elképzelhető, hogy a hét szűk esztendő baklövés-sorozatát valamivel bővebb esztendők követik.
És, ha már az amerikai külügyminisztereknél tartunk, feltűnő, hogy mind a demokrata, mind a republikánus elnökök gyakran bízták a külügyeket – európaiakra. Az idős Henry Kissinger még ma is erős német akcentussal beszél angolul. Václav Havel a prágai születésű Madeleine Albright, amerikai külügyminisztert utódjaként képzelte el. A lengyel kisnemes Zbigniew Brzezinskire, ahogy Kissingerre, máig a külpolitikát hosszú távra meghatározó személyiségként tekintenek.
Más világtájakon is hasonló a helyzet: az izraeli vezérkar korábbi főnöke és a miniszterelnöki tisztség várományosa, Benny Gantz jól beszél magyarul. Új-Zélandtól Hollandiáig találunk – elsősorban az ‘56-os emigráció második nemzedékéből származó – magyarul beszélő politikusokat. A kérdés már csak az, érdekük-e, hajlandók-e a fél- vagy negyedmagyarságot vállalni. 1956 után, majd a múlt század kilencvenes éveiben egyértelmű volt a válasz: volt miért vállalni. A helyzet mára megváltozott. Ugyan miért emlegesse magyar gyökereit bárhol egy „befutott” politikus? Magyarország képe a világ nyugati felében egy autokráciába hajló kleptokrácia (tolvajállam), ahol az idegengyűlölet, az antiszemitizmus nem egy törpe kisebbség (ilyen másutt is akad) ideológiája, hanem a kormány immár hivatalos politikája. Nincs annyi dollár, amellyel felbérelt lobbisták az ellenkezőjét tudnák bizonyítani. Valaha tudósokat, zenészeket, feltalálókat exportáltunk Nyugat-Európába és a tengeren túlra. Ma, ha tetszik, ha nem, Demeter Szilárd nevével ismerkednek a világlapok olvasói.
Egy országkép megváltoztatása évtizedes erőfeszítések eredménye – lehet. Lerombolni néhány hónap is elég.
